A gyerekek megjöttek a táborokból, nyaralásból, a nagyszülőktől. Megvették már a füzetcsomagot, kíváncsian átnézték új tankönyveiket, lassan kezdtek megbarátkozni a gondolattal, hogy kezdődik az iskola.
Bevallom, örülnék, ha a templomban is észrevették volna a tanév kezdetét. Nemcsak arról, hogy elénekelték a Veni Sancte Spiritus (Jöjj Szentlélek Úristen) himnuszt, hanem elsősorban arról: megjelentek az első padokban a hittanosok, akiket olyan ügyesen, mosolyogva „tart kordában” nyugdíjas tanító nénink. És az atya úgy beszél, mintha csak diákok volnának a templomban. Egyszer kérdőre is vontam: miért nem szól az idősebbekhez is?
Azt mondta: a nagyszülők, szülők számára aligha van nagyobb öröm, mintha látják, hogy gyerekeik, unokáik otthonosan érzik magukat a templomban. Ezért úgy véli: a templomban elsősorban a gyerekekhez kell szólni. Azt az idősek is szeretik, akiket – hála Istennek – aligha lehet már elidegeníteni a templomtól. Aztán halkan hozzáfűzte: ezért érdemes többet készülni, mert bizony gyerekekhez szólni sokkal nehezebb, mint elvont tanítást felolvasni.
Észrevették már a templomban is, hogy megkezdődött a tanév? Az jó. Nagyon jó.
