A vasárnapi evangélium a magvetőről és a magvetésről, amelyet maga az Úr Jézus magyaráz meg a kissé értetlen tanítványoknak, azt világítja meg, hogy az ige hallgatóinak nyitott füllel és szívvel kell fogadniuk az ige magvait, hogy kicsírázzanak, kibontakozzanak és termést hozzanak. A nyitottságot a hit és az alázatos tanulékonyság adja. A Mester által idézett izajási jövendölés félelmetes igazságra utal: vannak öntelt, süket és vak, kérges szívű hallgatók, megátalkodott emberek, akik lelkébe nem hatol be a kegyelem világossága, így a Krisztus által hozott üdvösséget nem fogadják be, a kegyelem magva nem bontakozik ki. Isten országa bennünk van: a kegyelmi élet a megkezdett örök élet, amely majd a feltámadás dicsőségében teljesedik be.
A vasárnapi szentlecke a Római levél 8. fejezetéből a jövendő dicsőség látomása.
XVI. Benedek a keresztény reményről írt körlevelében a Római levél 8. fejezete 24. verséből indul ki: már meg vagyunk váltva, de üdvösségünk még reménybeli. A beteljesedés, a végső dicsőség még reménység tárgya. A hívők élete a már és a még nem közötti feszültségben zajlik. Pál apostol a jövendő dicsőség felcsillantásával vigasztalni akarja szenvedő olvasóit: „A jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez!” Most még a megváltottak is reménységgel várják a fogadott fiúság beteljesedését; az egész vajúdó teremtéssel sóhajtozva-nyögve várják a végső feltámadást, amikor testünk és az üdvösség drámájának színtere is részesül a dicsőségben, amikor új ég és új föld lesz, amikor megszűnik a szenvedés és a halálfélelem.
Ratzinger pápa írja (Spe salvi, 35): „Ha nem tudunk többet remélni, mint ami éppen elérhető, vagy amit az uralkodó politikai és gazdasági hatalmak a remény tárgyaként elénk adnak, akkor az életünk hamarosan reménytelenné válik. Fontos tudni: még mindig remélhetek akkor is, ha életem számára vagy az én történelmi órám számára látszólag már semmi nem várható. (…) Kétségtelen, Isten országát mi magunk nem tudjuk fölépíteni – amit mi építünk, az csak emberi ország marad, az emberi természet összes korlátjával. Isten országa ajándék, s éppen ezért nagy és szép, és válasz a reményre. (…) De ha tudjuk is, hogy tetteink a menny értékéhez föl nem érnek, az is igaz, hogy cselekedeteink nem közömbösek Isten előtt, ezért nem közömbösek a történelem folyása szempontjából sem. Képesek vagyunk megnyílni a közeledő Isten előtt, és a világot is nyitottá tudjuk tenni az igazság, a szeretet, a jó számára. Ez az, amit a szentek tettek, akik mint »Isten munkatársai« hozzájárultak a világ üdvösségéhez (vö. 1Kor 3, 9). Meg tudjuk szabadítani a világot azoktól a mérgektől és szennyeződésektől, amelyek tönkretehetik a jelent és a jövőt.”
Az Isten ígéreteibe vetett nagy remény bátorságot ad a cselekvésben és a szenvedésben. A hívőknek a cselekvés és a szenvedés a remény iskolája – hangoztatja Benedek pápa. Mivel pedig isteni segítség nélkül képtelenek vagyunk igazán szeretni és szolgálni testvéreinket, kérnünk kell a feltámadt Krisztus Lelkének segítségét. Szent Pál írja: „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek is, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. (…) Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra szolgál, azoknak, akiket rendelése értelmében szentségre hívott. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat előre arra rendelte, hogy hasonlókká váljanak Fia képmásához” (Róm 8,26–28).
