Sem a gondolatét, sem a megnyilatkozásét. Küzdöttetek érette több nemzedéken át, mire felvirradt a napja. Hittétek, hogy eljő, reméltétek, hogy megéritek, s most óvjátok szemeteket a fényétől, mert alig tudjátok elviselni.
Most, íme, itt van fehéren feketével nyomva, hivatalosan kihirdetve, mindannyiunk alapvető jog által védett, biztosított szabadsága. És felmerül a kérdés: mihez kezdjünk, mit csináljunk vele?
A vallás szabadságával élni kell. Komolyan elgondolkodni azon, miért élünk és vagyunk, mi dolgunk e világon. Mit nyertünk azzal, hogy előbb az Alkotmány, most az alaptörvény és annak sarkalatosan kifejtett tételei egyénnek és közösségeknek megadják, biztosítják az élet céljának, értékének, értelmének meghatározását?
Lelkiismeretünk szabadságát az új sarkalatos törvény első paragrafusa biztosítja. Emberi méltóságunkból következik, hogy személyként ismerjük fel a bennünk, tudatunkban leképezett igazságot, és ez az igazság, amelyet felismerünk-felismertünk, tesz szabaddá bennünket. Szabaddá arra, hogy a megismert, hittel megragadott teljes igazságot cselekedeteink és magatartásunk alapjává tegyük, hozzá hívek legyünk, megvalljuk és kövessük. Sem egyénnek, sem közösségnek nincs joga arra, hogy a hatalom eszközeivel az igazság elhagyására, tagadására, megcsonkítására kötelezzen bennünket – ezt jelenti a lelkiismeret szabadsága.
Ellenkezőleg: nekünk van jogunk az általunk átruházott hatalom hordozóit, a minket képviselő és szolgálatunkat vállalt köztisztség viselőket arra utasítani, hogy az ismert és elfogadott értékekre figyelemmel, az igazság szellemében munkálkodjanak a közjó érdekében. Annak eldöntése és kimondása, hogy mi a közjó, a vallás szabadsága alapján illet meg bennünket egyénenként és közösen is.
Emlékezzünk rá, néhány éve hogyan tiltakoztak a hatalom birtokosai, amikor keresztény lelkiismerettől indíttatva, a valós erkölcsi rend alapján erre vagy arra figyelmeztették őket! Az SZDSZ pártvezére, az MSZMP frakciója tiltakozott a katolikus püspök és a református zsinat által hangsúlyozott igazság kimondása ellen! Pedig akkor is volt alkotmányos biztosítéka a megszólalás, a megvallás jogának. Mégis megkísérelték elnyomni, elhallgattatni, hamis színben beállítani. Mintha kényszer eszközével élne az, aki szabadon, közhatalom nélkül, de az igazság mindent győző hatalmával szól, buzdít, figyelmeztet.
Tanulhattunk annyit a múltból, hogy kötelességünk az új törvény alapján éberen őrködni meghirdetett szabadságunkon, lelkiismeretünk szerint támogatni, buzdítani egymást, hogy igazság adta szabadságunkat el ne vehessék, kétségessé ne tehessék semmi módon, semmilyen címen. Megkaptuk – végső soron a minket a maga képére alkotó Teremtőtől – az értelem, a megismerés, az értékmegragadás kincsét. Tálentumokat osztott nekünk az élet, és ránk bízza, hogy gazdálkodjunk velük. Nem úgy, hogy elzárjuk. Nem úgy, hogy elássuk. Nem úgy, hogy önös érdekünkben kamatoztatjuk őket. Hanem úgy, hogy a haszonból minden rászoruló részesülhessen.
Az új törvény az Alkotmánnyal összhangban, az alaptörvényt kibontva eltiltja a közhatalom hordozóit attól, hogy eszközeikkel érintsék, befolyásolják igazságot kereső, hirdető, megvalló tevékenységünket. Másrészt kifejezetten felhívja a vallási közösségeket is, a közéletben működőket is, hogy a köz hasznára, az értékek érvényesülését keresve működjenek együtt a közigazság és az osztó igazság érvényesítésében. A közösség igazsága megkívánja, hogy ki-ki megélhesse, munkával tölthesse ki, övéi javára érvényesíthesse személyes adottságait, emberi méltóságát. A francia forradalom jelszavai – egyenlőség, testvériség, szabadság – keresztény életelvek is, de a természetjog által felismert, vallott és védett értékek is. Az egy Atya gyermekeiként vagyunk testvérek, az egy Krisztusban vagyunk örököstársak.
Az osztó igazság rómaiak megfogalmazta alaptétele: kinek-kinek megadni a magáét. Amit alkotott, amit munkájával, verítékével megérdemelt, amire léte biztosításához, a maga fenntartásához szüksége van, az jár az embernek. Szabad létünk jussot ad a világ javaihoz. Mennyihez? Annyi abból a miénk, amennyi ahhoz szükséges, hogy se ne nélkülözzünk, se el ne lepjen, el ne borítson bennünket a „vagyon” – sem az anyagi, sem a szellemi javak mértéktelen halmaza. Hogy tudjunk minderre felülről nézni, tudjunk távolságot tartani, valós értékkel mérni.
Az új törvény különös súlyt ad az igazságot kereső, a világot egész valóságában szemlélni törekvő közösségek – azaz a vallási közösségek – működésének, amikor előirányozza a politikai közösséggel való együttműködésüket mindannyiunk érdekében. Az új törvénnyel kapcsolatos viták nem is a szabadság, hanem az együttműködésre alkalmasnak talált közösségek meghatározása körül zajlanak.
Elsősorban azokat emeli ki a törvény az azonos világnézetet valló közösségek közül, amelyektől taglétszámuk, illetve az ország történetében betöltött történelmi szerepük révén a közhatalommal való ígéretes együttműködés remélhető. Ezek számára nyitja meg elsősorban a közhasznú intézmények fenntartásának lehetőségét, előírva intézményeik kötelező költségvetési támogatását. (Nem az egyházi közösségek, hanem a közfeladatot átvevő intézmények kapják, kaphatják a támogatást!)
Hogy melyek ezek a közösségek, eddig meglehetősen könnyen teljesíthető formai szempontok alapján, lényegében a vallási közösség saját döntése és jelentkezése révén, a bírói hatalmi ág által való nyilvántartásba vétel révén dőlt el. Érdemi vizsgálatot ez nem jelentett, és a lehetőséggel egyes közösségek visszaéltek.
Az új törvény most a jogalkotó politikai hatalom, az Országgyűlés feladatává teszi az „egyház” minőség elismerését. A tényállás formális megállapítása helyébe ezzel a politikai döntés súlya lép.
Nem tagadom, érzek ebben bizonyos kockázatot. A bírói döntés tényt állapít meg: adott közösség vallási együttműködésének elismerését kéri saját nyilatkozata és formai jegyek alapján. A nyilvántartásba vétel jogszerűsége elbírálható. Ténykérdés, vagy van vagy nincs. Az új megoldás szerint a köz javára való együttműködésre alkalmasság többségi elbírálásán alapul az „egyház” minőség megállapítása, ami vagy igaz lesz, vagy téves. A parlamenti többség azonban erre nem biztosíték, az igazság nem többségi kérdés.
Mindenesetre a történelmi szerepük alapján egyházként elismert vagy a létszámuk – remélhetőleg nem gazdasági súlyuk – alapján az egyházak közé felvett közösségek részéről a törvényi elismerés fejében elvárható a köz javára való őszinte, önzetlen és hasznos együttműködés. A Szent István óta hazánk építésében folyamatosan részt vállaló katolikus egyháznak ebben – mint idősebbnek az egyenlők között – illő példamutatóan élen járni. Ezért mi, katolikus hívők, klerikusok és laikusok mindnyájan egyaránt felelősek vagyunk.
