Az Oltáriszentség nem öregszik, nem avul el, nem pusztul el, hanem eleven valóság, amely által Jézus állandóan köztünk van, s amely által állandóan értelmünkben és szívünkben hordozzuk őt. Az Oltáriszentség az élet kenyere. Az ember testből és lélekből áll, mindkettő egyaránt Isten teremtménye. A kegyelmi szféra újabb, természetfölötti valóság. Az Oltáriszentség elsősorban a kegyelmi életet táplálja bennünk, azt a kegyelmi életet, amelyet régebben megszentelő kegyelemnek is mondtunk, s amelyet az ember a keresztségben kap meg először. Ez biztosítja számunkra az örök életet, az örök boldogságot.
Az Oltáriszentség néha a természetes életet is erősíti. Az ember értelme, a pszichikai lélek is erősödik általa, s néha a testi életet is táplálja. Lourdesban ma is sokan vannak, akik a szentségi áldás pillanatában gyógyulnak meg, vagy legalábbis lényegesen jobbá válik az állapotuk. Vannak olyan csodás esetek, amelyek elgondolkodtatnak minket. Flüei Szent Miklós (1417-1487) élete utolsó húsz évében nem evett semmit, csak az Oltáriszentséget vette magához. Ez táplálta benne a testi életet. De nem kell ennyire messzire mennünk az időben. Neumann Teréz (1898-1962) 1926-tól haláláig, harminchat éven át nem evett és nem ivott semmit. Az Oltáriszentség táplálta benne az életet, a földi életet is. Szeretném hangsúlyozni, ezeknek az eseteknek jel értékük van, mert az Oltáriszentséget elsősorban nem azért kapjuk, hogy a testi életet, illetve a lelki-szellemi-pszichikai életet táplálja bennünk, hanem az úgynevezett kegyelmi életet.
Semmiképpen sem zárható ki, hogy az Eucharisztia a más vallásban élők vagy a magukat ateistáknak vallók számára is közvetítse a kegyelmi életet. A templom azáltal válik szent hellyé, hogy ott őrizzük Krisztus testét. Ha egy pogány ember lép be egy katolikus vagy ortodox templomba, vagy egy református – ők az Oltáriszentséget olyan formában nem őrzik és tisztelik, mint mi -, az is sokszor megérzi a templom rendkívüli atmoszféráját, azt a térerőt, amely által az ember valamiképpen meg tudja ragadni Isten jelenlétét. II. János Pál pápa barátja, André Frossard atesita volt. Páriszban sétálgatva, unalmában betért egy templomba, ahol éppen szentségimádás folyt. Szeme megakadt az egyik gyertyán, s úgy érezte, mintha a gyertya fénye belehatolna a lelkébe. Ateistaként tért be, s hívőként távozott. Utóbb így nyilatkozott: ha azt mondják neki, egy oroszlánt bevisznek az állatkertbe, s elefántként hozzák ki, jobban elhitte volna, mint azt, hogy ő, az ateista bemegy a templomba, s hívőként jön ki. Ez nyilván az ott lévő Oltáriszentségnek volt köszönhető. Isten, mint tudjuk, mindenütt jelen van a világban, de ez a jelenlét sokrétű. A templomban Isten közelsége jobban átélhető. S lehet jó hatással, gyógyító, éltető hatással akár a más vallásúakra vagy ateistákra is.