Görögkatolikus lelkiség

Görögkatolikus Egyházunkban nyolchetente énekeljük a következő liturgikus énekünket: „Te vagy az én erősségem, Uram, te az én hatalmam, te vagy az én Istenem, te az én örvendezésem! Ki az Atya keblét el nem hagytad, és meglátogattad a mi szegénységünket” (8. hangú kánon). Folytatásában Habakuk prófétáról van szó, nem a naimi ifjúról. Mégis csodálatosan összefoglalja a pünkösd utáni 20. vasárnap evangéliumának tartalmát (Lk 7,11–16), amely az özvegy egyetlen fiának feltámasztásáról szól. A csúcspont mindkét esetben ugyanaz: Meglátogatta Isten az ő népét, meglátogatta a mi szegénységünket.
Meglátogatta Isten az ő népét: elsőként azt láthatjuk, hogy erősnek és hatalmasnak mutatkozott Jézus, amint az énekünk mondja. Az evangélium pedig arról tudósít, hogy Jézusnak elég volt odalépnie a koporsóhoz, megérintenie, és kimondania a feltámasztás szavait. Az erős és hatalmas Isten közeledik az ember felé a legnagyobb elesettségében is. Olyankor is, amikor emberi elgondolás szerint már minden összeomlott, amikor már semmi reménység nincs, amikor már a halál vette át az uralmat. Ámde Jézus erősebb! Meg meri érinteni a koporsót (Lk 7,14), noha a törvény értelmében tudja, hogy az, aki halottat érint, hét napra tisztátalanná válik (Szám 19,11). Ő, „a Törvény betöltője”, hatalmasabb a Törvénynél, hogy az embernek vigaszt adjon (de nem azért, hogy a Törvény megszegésére buzdítson).
Meglátogatta Isten az ő népét: a következő mozzanatban Jézus istenségének megnyilvánulását tapasztaljuk. Így énekelünk róla: „Te vagy az én Istenem.” Az evangéliumban pedig azt olvassuk, hogy Jézus megszólalt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” (Lk 7,14) Olyan erős és hatalmas volt a szava, mint a teremtés hajnalán elhangzott isteni szó: „Legyen” (Ter 1,3), és lett világosság, aztán pedig az egész teremtett világ. Ez az isteni erő kellett az ifjúnak a földi életbe való visszahívásához is, amikor ember már nem tudott segíteni. Az Atya keblét el nem hagyó Jézus az Atyával egylényegű Istennek mutatkozott, amikor emberszeretetből végbevitte a csodáját. Milyen biztató ez számunkra! Mindig számíthatunk isteni segítségére.
Meglátogatta Isten az ő népét: örvendezve tapasztalhatjuk meg ezt. Énekünk meg is fogalmazza: „te vagy az én örvendezésem”. Jézus egyszerűen mondta az asszonynak: „Ne sírj!” (Lk 7,14) Csupán egy vigasztaló mondat ez, de már benne rejtőzik, amit a Jairus leányát siratóknak mondott: „Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik” (Lk 8,52). Ám még ennél is több van benne. Jézus feltámadásának vigasztaló öröme, amivel Mária Magdolnától kérdezte: „Miért sírsz? Kit keresel?” (Jn 20,15) Liturgikus énekünk is ezt fejezi ki. A síró kenethozó asszonyoknak mondta az angyal: „a kesergés ideje elmúlt, ne sírjatok, de a föltámadást az apostoloknak hirdessétek”. Azt csak elképzelni tudjuk, hogyan örvendezhetett a naimi özvegy, amikor élve kapta vissza egyetlen fiát.
A naimi emberek magasztalták Istent, aki meglátogatta a népét (Lk 7,16). Ismerjük fel, hogy minket is meglátogat, és magasztaljuk őt mi is!

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Magyar Kurír - Új Ember
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.