„Ugyan már, hat kilométer, annyit bármikor lemegyek.” Nem gondoltam bele abba, hogy a négyezer méter fölött jelentkező oxigénhiány és a nagy szintkülönbség meg az, hogy előtte három órán át rázkódunk az autóban az úton, időnként odavágva valaminek a fejünket, a vállunkat, milyen megerőltetővé teszi a hegymászást. Ott volt persze az adrenalin, az ilyenkor segít, meg a szerencse, hogy nem vagyok szédülős, de már az első kilométer után éreztem, ez nehéz lesz. Nagyon nehéz, messze, messze a komfortzónámon kívül. Az út egyre keskenyebb lett, a szakadék egyre mélyebb, az oxigén egyre kevesebb. Még jó, hogy Nitesh, a vezetőnk (guide) előttem ment, nagyon lassan. Már az induláskor rájött, hogy én sprinter vagyok, vissza kell fogni, különben az út közepén összeesem. Hitte is meg nem is, hogy mentálisan viszont jól fogom bírni. Amikor elmondtam neki, hogy nyolcéves korom óta vágytam ide a világ végére, Phuktalba, Kőrösi Csoma Sándor miatt, megsejtett valamit.
Még igazán ki sem fulladtam, amikor megállított egy első pihenőre. Előremutatott: „Le tudsz nézni? Jó. Nézz előre, végig a folyón. Látod a hidat? Utána van egy kisebb folyószakasz, és fölötte a sziklában fut egy vonal. Az az út, ott megyünk. Amikor a vonal végére érünk, a szikla mögött fogod meglátni a kolostort.” Bólintottam. A vonal, amit mutatott, nagyon messze volt. Indultunk tovább, a távoli út néha eltűnt, majd megint megjelent, picit közelebb, de még mindig nagyon messze. Amikor egyáltalán képes voltam gondolkozni, arra a pillanatra koncentráltam, amikor majd felbukkan a sziklafalra épített kolostor. Milyen szép lesz! Addig meg, ahogy Nitesh mondta, csak raktam egyik lábamat a másik után. A férjem, a fiam meg a sofőr viszonylag könnyedén jöttek mögöttünk, utóbbi egy ócska tornacipőben. A profi bakancs nekem rengeteget segített, egyszer mégis megcsúsztam valami morzsalékon. Nitesh úgy kapott el, mint valami pelyhet, és lökött vissza a szikla felé. A maroknyi kavics, mire a folyóig ért, egész kis lavinányi követ vitt magával. „Mindig a sziklához közel menj. Soha ne lépj a szélére, nem stabil” – mondta, és a botjával a földbe szúrt. Az út széle azonnal leomlott. „Ne gondolkozz, menj. Egyik lábad a másik után. Az orrodon lélegezz be, és a szádon fújd ki a levegőt. A kifújás adja az erőt. Gyere!” Éreztem, ahogy minden erejével segíteni akart. Nem tudom, hogyan voltam képes eljutni az út végéig. Amikor az utolsó fordulóhoz értem, felpörgött a szívem. Befordultam… A kolostor ott állt, a sziklába vájva, az eredeti szent barlang körül. Még néhány lépcső, és megérkeztünk a táborhelyre. Úgy éreztem, káprázik a szemem. Nem lehet igaz, hogy sikerült. Csak álltam ott, reszkető lábakkal, és éreztem, hogy patakokban folyik a könny az arcomon. Az enyéim elfordultak. Valószínűleg a többiek is érezték, hogy jobb, ha most hagynak sírni. Aztán valaki – a férjem – átölelte a vállamat, és a fülembe súgta: „Megcsináltad.”
Idővel persze megnyugodtam, és egészen köznapi módon azt éreztem, hogy éhes és szomjas vagyok. A konyhasátrunkat ugyan már felállították, de főzni még nem volt idő, úgyhogy bevonultunk a kolostor vendégházába ebédelni. Amikor megkaptuk az ebédet, muszáj volt nevetnem, mert eszembe jutottak a pesti kínai kifőzdék, ahol szerzetesek eledele néven árulnak valamit. Hát az, amit most kaptunk, semmire nem hasonlított, és legalábbis rettenetesen nézett ki. Igazi szerzetesek eledele volt, szójagombócok rizzsel. Szegény fiam borzasztóan éhes volt, pedig a konyhában az utolsó szem rizst is kikaparták neki az edényből. Végül Wantok, az előző évből már jól ismert szakácsunk adott neki pótebédet később, már a saját konyhasátrunkban. Mivel már úgyis volt forralt víz, kaptunk teát, majd a lámagyerekek segítségével, akik valami kis édesség reményében ott sertepertéltek, felállították a sátrunkat. Nekem semmi dolgom nem volt, hoztam egy széket, leültem a kolostorral szemben, és hosszasan néztem. Szegény Kőrösi Csoma… El sem tudtam képzelni, hogyan jutott fel ide könyvestől, málhástól… Aztán Nitesh még kicsit megríkatott, mert odajött, és azt mondta, jó időt mentem, két óra alatt értünk ide. Én csak akkor értettem meg, hogy mennyire féltem ettől az úttól. Hogy nem leszek elég jó, elég ügyes, elég erős… Hogy nem tudok példát mutatni. Hogy lemaradok mögöttük. Csodálkozva nézett rám. „Erős nő vagy te – mondta –, de most pihenj. Egy óra múlva fölmegyünk a kolostorba. Amikor legutóbb itt jártam, sietnem kellett, futva jöttem végig az úton – azt hittem, rosszul hallok, futvaaa? –, de a kolostor lépcsői kifogtak rajtam.” Egyszerre nevettünk fel, én azon, hogy elképzeltem, amint kifullad a lépcsőn, ő, az őserejű hegymászó. Hogy ő min nevetett, azt nem tudom, talán ugyanezen. Még egy órán át ültem a széken, csendben, közben a lámagyerekek kurjongattak körülöttem – Wantoktól kaptak egy kevés édességet –, egy láma mosott, aztán kiteregetett valamit egy bokorra, kisütött a nap, és a virágillatban madarak csicseregtek. Nem csak a testem, végre a lelkem is megérkezett Phuktalba.
Egy órával később összeszedtem magam, és elmentem megkeresni a többieket. Fogtam a kis, zöld zacskót a kövekkel, és elindultunk. A kövek az én ötletem volt. Vihettem volna persze nemzeti színű szalagot is, de arra gondoltam, hogy személyesebb lenne olyasvalami, ami a szülőföldjéről származik. Ha nem is Csomakőrösről, de legalább a környékről. Így jutottam a kis, lapos kavicsokhoz, amiket Budapesten adtak át nekem.
Ez az út sem volt könnyű, de a kolostor vonzása akkora volt, hogy tényleg csak pihegni álltam meg. Végre fölértünk a bejárathoz, ahol megláttam a lépcsőket. A kolostor teteje, a barlang még vagy ötemeletnyi magasságban volt, hatalmas kőlépcsőkön indultunk felfelé. Félúton már azon gondolkoztam, hogy inkább négykézláb folytatom, de nem hagyom abba, amikor egy fiatal láma az utunkat állta. Mutatta, hogy merre menjünk a főtemplom felé. A férjem megbökte a vállam: „Beszélj már, mondd el neki, miért jöttél! Nem fogja kitalálni.” Akadozva kezdtem mondani, hogy magyar vagyok, és bár tudom, hogy a magyar szerzetes cellája régen leszakadt, szeretném, ha megmutatná mindazt, ami vele kapcsolatos. A láma meglepetten nézett fölfelé, aztán megkért, hogy kövessük. A főtemplommal ellentétes irányba indult, ment valamennyit, majd megállt egy lakatra zárt ajtó előtt. A zsebéből elővett egy kulcsot, és kitárta az ajtót. Életemben nem csináltam ilyen ostobaságot: nagy lelkesedésemben elfelejtettem, hol vagyok, és cipőstül indultam befelé. Ez Indiában olyan, mint nálunk kalapban lépni be egy keresztény templomba vagy éppen kalap nélkül egy zsinagógába. Lehetetlen. Iszonyúan zavarba jöttem. Elhebegtem a lámának, hogy ne haragudjon, nagy lelkesedésemben… Félig elmosolyodva emelte fel a kezét, hogy hagyjam csak, érti.
Végre letornásztam magamról a bakancsot, és újra elindultam befelé. Az emléktábla ott volt jobbra az ajtó mögött, fölpántlikázva, a tibeti–angol szótár néhány első lapjának fénymásolatával, egy buddhista szentélyben. Végigsimítottam az ujjammal a bevésett magyar szöveget, aztán felolvastam, és lefordítottam angolra. Teljesen fölöslegesen – ott volt bevésve a magyar szöveg alatt. A szívem majd kiugrott a helyéből, amikor megkérdeztem a lámát, engedélyezi-e, hogy itt hagyjam a kavicsot, ami Kőrösi Csoma szülőföldjének közeléből származik. Rábólintott, és arra is, hogy fénykép készülhessen. A szentély többi részéről nem készíthettem képet. Gyorsan körbementem az óramutató járásával megegyező irányban (a szentélyben három nagyon szép szobor állt, a múlt, a jelen és a jövő Buddhájának szobra), aztán visszatértem a táblához. Arra gondoltam, milyen messze vagyunk mindketten az otthonunktól, és arra, hogy talán valahol látja, kétszáz év után is emlékezünk rá. Egy idő múlva aztán föl kellett állni, és kijönni a szentélyből. Kint, a szentély előtt álló oszlopra felkötöttük az imazászlót. A láma pedig éppen bezárt és lelakatolt mindent, amikor két látogató érkezett. Megkérdezték, bemehetnek-e. A láma megrázta a fejét. „Ez itt egy privát templom, nem látogatható. Erre jöjjenek, kérem, a főtemplom a másik oldalon van” – mondta, és elindult, miközben a kulcsokat gondosan a zsebébe rakta.
Természetesen meglátogattuk a főtemplomot is, aminek számomra csak annyi volt az érdekessége, hogy annak az ajtaján is volt egy emléktábla Kőrösi Csomáról. Maga a szentély pont ugyanolyan volt, mint a legtöbb buddhista szentély: Buddha ábrázolásai különböző formáiban, egy-egy másik személyiség, falfestmények, díszes textíliák. A buddhista templomokban nem kötelező adományt adni, de mindig fölhívják a figyelmet arra, hogy lehetséges. És ha nem a perselybe dobja az ember, hanem adományként adja, pecsétes számlát kap róla. Mindenhol. Látva a meglehetősen magas összeget (most kivételesen nem spóroltunk), a láma megkérdezte, visszajövünk-e az esti pudzsára (közös imára), mert fel fogják olvasni a nevünket és azt, hogy a magyar szerzetes országából jöttünk. Megköszöntük, de nem éltünk a lehetőséggel. Bennem már kezdett lecsengeni a nap, és abban sem voltam biztos, hogyan megyek le innen, nemhogy még később visszamásszak egy valószínűleg hosszú ceremónia kedvéért, ahol felolvassák a nevünket. Másrészt 8-kor már sötét van, nem akartam a lábamat törni. Harmadrészt pedig: beindult a konyhánk, és tudtuk, hamarosan vacsora lesz. Éhesek voltunk. Fölmásztunk még a barlangba is, ahol már 2500 évvel ezelőtt is valamiféle szentély volt, e köré kezdték építeni a kolostort, a XII. században. Aztán kiültünk a teraszra. A fiam meditált, két kísérőnk is elmélyedt a gondolataiban a vallására való tekintet nélkül. Mi is csendben voltunk. Jó volt ott lenni. Jó volt ugyanazt látni, amit kétszáz évvel ezelőtt Kőrösi Csoma látott.
Wantok, a szakács egészen pontosan este 7-kor közölte, hogy tálalva van. Azonnal be is mentünk a konyhasátor étkezőjébe, és behúztuk a cipzárt. Kezdett lehűlni a levegő. (A konyhasátor két részből áll, az egyik a konyha, ahol főznek, a másik, a konyhától egy kifeszített anyaggal elválasztva, az étkező. A szakács az egyik oldalon kiadja az ételt, a segédje körbemegy, és a másik oldalon tálal. Amikor a vacsorának vége, a székeket összerakják, az asztalt a falhoz tolják – itt alszik a guide, a konyharészben pedig a szakács a segítőivel. A sofőr, ha van, vagy a kocsiban, vagy a guide-dal. Elképesztően hierarchizált világ ez). Ilyen ég még Iránban sem volt a sivatagban, mint itt, a Himalája közepén. A ritka, hideg levegőben csak úgy szikráztak a csillagok. Elnéztem volna még egy darabig, de majd megfagytam. Látszott a leheletem. Bekucorodtam a sátorba, és próbáltam nem gondolni a másnapi újabb mászásra.
*
Mintha valami furcsa, légi menüettet jártunk volna, úgy kúsztunk a fal mellett, egymás kezét fogva. Ez volt az a szakasz, amitől tartottam – az út elkeskenyedett és omladozott a lábunk alatt. A koreográfia egyszerű volt: Khadim, a síita muszlim sofőr lép egyet balra, majd jobb lábát a balhoz zárja, s ahogy távolodik, egymást tartó, kinyújtott kezünk vízszintesbe ér. Aztán én következem: bal láb, jobb láb rázár, és ahogy közeledem hozzá, a kezünk leereszkedik. Mindketten a sziklához tapadunk, hátizsákjaink ég és föld között, a semmiben libegnek. A hátizsák a maradék önbecsülésem jelképe volt, mert reggel Nitesh azzal jött, hogy Khadim „more than happy” lenne, ha cipelhetné a cuccaimat. (Szó szerint fordítva ez igen viccesen hatott, elképzeltem, amint nagy boldogan fogadja a tényt, hogy plusz 6-7 kiló jön még a hátára.) Csak abba egyeztem bele, hogy vigye a hálózsákomat és a két liter vizet. Az utóbbi nem sokáig jelentett pluszsúlyt, mert folyamatosan ittam. Táncoltuk tehát a menüettet a semmiben, alattunk több száz méter mélyen szikla és a folyó, fölöttünk a szikla és az ég. Éreztem, hogy valaki tartja a hátamat, hogy le ne essek; talán egy őrangyal, az övét meg valami jólelkű dzsinn. Nem tudom, kiben, miben hisznek a síiták. Mindemellett örültem, hogy Khadim is fogja a kezemet, ő, aki eddig minden reggel a szívére tett kézzel köszöntött – hiszen a családja nőtagjain kívül más nőt, különösen más asszonyát nem érintheti meg. A segítségnyújtás, ez az elemi emberi kötelesség azonban nyilván minden más szabályt felülírt. Végre túljutottunk ezen a szakaszon, és jött pár meredek kaptató. Megint elfogyott a levegőm, leültünk. Csak a lihegésem hallatszott, meg valami madár csiripelt a közelben. „Még mennyi?” – kérdeztem. Bonyolult dolgokat nem tudtunk megbeszélni, Khadim angoltudása csak pár mondatra korlátozódott. „Még két óra” – mondta. A visszafelé vezető út hosszabb volt, mert az erősen fel-le hullámzó út lényegében mégiscsak fölfele tartott. A sziklaszorosban alul vadul zubogott a folyó, a levegő még hűvös volt. Aztán a szemközti sziklák tetején hirtelen feltűnt a nap, és ujjaimon a gyűrűk kövei felszikráztak. Ahogy néztem a jobb kezemet, elszorult a szívem: édesanyám gyűrűje, amit már tíz éve hordok, különleges fénnyel ragyogott. Eszembe jutott, mindig milyen büszke volt ránk, a gyerekeire, bármit is tettünk. Vajon most mit gondolna arról, akivé lettem? Lát-e valahol, tudja-e, hol van ma az a gyűrű, amit az esküvője boldog napján kapott? Igazából nem is gyűrű, hanem fülbevaló volt a nászajándéka a nagymamámtól. Nem tudom, hogyan maradt meg, hiszen a nagyszüleim a háború után mindent elvesztettek meg eladogattak. Nagymama mindenesetre mindkét menyének adott egy-egy pár fülbevalót, amit aztán gyűrűvé alakíttattak át. Nagymamám törékeny, hajlott háta mögött a gerinc – az a másik, a nem látható – acélból volt. Csak akkor értettem meg, micsoda tragédia lehetett számára a kitelepítés, amikor életemben először és utoljára ültem annak a háznak a széles főlépcsőjén, ahol a háború előtt éltek. Nagyjából annyi idős voltam, mint akkor ő, s ugyanúgy három gyerek anyja. Elképzeltem a házat, milyen lehetett, élettel, boldogsággal teli, aztán hirtelen újra kellett kezdeni mindent, gyakorlatilag a semmiből. El sem tudom képzelni, hogy bírta ki, de megcsinálta.
Ránéztem a másik kezemre, azon is egy családi darab szikrázott. Az esküvőm reggelén kaptam az anyukámtól. Még az ágyban feküdtem, amikor a kezébe zárva, titokzatos arccal hozta. „Mától ez a tiéd, most már felveheted” – nevetett. Kislányként rettenetesen vágytam erre a gyűrűre, egyszer ki is loptam a dobozból, és fölvettem az iskolában. Persze kiderült, és nagyon megbüntettek érte, akkor fel sem fogtam, hogy milyen régi családi darabhoz nyúltam. A dédanyám eljegyzési gyűrűje volt, a XX. század legelső éveiből. Ómamácskát még én is ismertem, velünk lakott a haláláig. Híres háziasszony volt, a családi szájhagyományban fennmaradt a csokoládétortájának a receptje, azt esszük mi is minden születésnapon. Az eredeti, 24 tojásos receptet soha, senki nem írta le, én sem, mégis fennmaradt száz éven át. Róla mesélték, hogy a végigélt háborúk, forradalmak, menekülések, börtönök és erőszakos halálok között is a semmiből tudott ötfogásos vacsorát tálalni, ha épp arra volt szükség. A gyűrűt tőle kapta az esküvője napján az anyai nagymamám. Az ő élete is tele volt törésekkel, mindent elvesztettek ők is. Elmenekültek, visszajöttek, börtön, csonka család, kemény fizikai munka, özvegység – neki is kijutott minden jó a XX. századból –, de egyetlen panaszszót sem hallottunk soha. Tette a dolgát, mindvégig. A gyűrűt az esküvője napján az édesanyám kapta meg, s így került aztán tőle hozzám. Még egy gyűrű fénye csillant föl a kezemen a Himalája napfényében, egy sokkal szolidabb, vékony gyűrűé. Aznap kaptam a férjemtől, amikor egy kislány, az első gyermekünk édesanyja lettem. Aznap, amikor én is beálltam a sorba. És beállnak lassan a lányaim is, két erős, okos, független fiatal nő. Ültem a Himalájában egy sziklán, a szakadék szélén. A kövek ragyogtak a kezemen, és már tudtam, nem csak a szárnyas angyalok tartanak meg engem az úton. Tartanak azok is, akik a családom angyalai voltak, mindahányan. Erősen, szeretettel, ahogy egész életükben tették. Soha, soha nem engedik el a kezemet.
Felmosolyogtam rájuk, az ég felé. Aztán fölálltam, és indultunk tovább.
Kati Murbach-Schmidt
