Az előlépő magasságos Ige, aki az Atya jobbját nem hagyja el, művéhez kilépő, érkezett az élet(e) alkonyára. A Verbum supernum prodiens kezdetű himnusz első versszaka az Atya és az Ige, valamint az Ige és műve közötti viszonyt énekli meg. A három igei forma: prodiens, nec linquens és venit az isteni szeretetnek az ember irányába tett közeledését fejezi ki: előlép, nem hagy el, jön (érkezik). A himnusz első versszakának három témája: az örök Ige születése, kapcsolata az Atyával és a megtestesülés titkából fakadó nyilvános működés, egészen az utolsó vacsoráig (ingressus-processus-exitus).
Szent Tamás a Pange lingua kezdetű himnusz második versszakában bizonyos mértékig már érintette ezt a megközelítést – nobis natus, nobis datus –, itt nagyobb távlatból közelíti meg az Eucharisztia misztériumát: az Eucharisztia szentségének forrása Isten üdvösségszerző szeretete az ember iránt; az Eucharisztia szentsége az Isten-ember, Jézus Krisztus közvetítő jelenléte, aki és ami révén közösségre léphetünk a szentháromságos Istennel. Az első két melléknévi igenév, az előlépő – el nem hagyó, az Atya és az Ige benső életére s egyben üdvözítő akaratára és tevékenységére utal. A költő zseniálisan fogalmazza meg az Istenben lévő eredéseket és az Istenből fakadó tevékenységet, noha a latinban bizonyos szempontból mindkettőre egyazon fogalmat használ: processio. Az első a processio operati, az utóbbi a processio Dei ad extram. Szent Tamás számára az Eucharisztia misztériumának eredete himnuszunk megfogalmazásában szintén egy himnusz, amely a negyedik evangélium prológusa lett: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. (…) Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.” (Jn 1,5–11)
Az Angyali Doktor ugyanakkor azt is mondja, hogy az Ige nem hagyja el az Atyát: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Nem lenne teljes a szentírási megalapozás, ha nem említenénk a további két idézetet: „S én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), valamint „Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom” (Jn 5,17). Ebből fakad a processus egy sajátos vonatkozási formája, a missio. A himnusz első versszakának utolsó sora Krisztusnak a világba történő belépését, nyilvános működését és a világból való kiköltözését egy fogalomban gyűjti: ad vitae vesperam. A következő versszakban már az Eucharisztiát mint önátadást szemléljük, mégpedig az első versszak igéinek dinamikájában.
