Magyarázatom mindig érthető volt: hosszú, nehéz, de szép történelmünk az oka. Volt két hősies szabadságharcunk. A külső, nagyhatalmi beavatkozás ugyan leverte ezeket, de évek múlva, kitartásunknak hála, mégis győztek; okkal vagyunk büszkék rájuk ma is. Amikor a szovjeturalmat elhozó április 4-ét már nem kellett megünnepelnünk, a szabadon választott kormánynak és Országgyűlésnek döntenie kellett, hogy az 1848-at idéző március 15. és az 1956-os szabadságharc kezdete, október 23. közül melyik legyen a nagy, hivatalos ünnepünk. Nem akartuk egyiket a másik alá rendelni. Ekkor Antall József miniszterelnök állt elő egy javaslattal: legyen két nemzeti ünnepünk, de emeljük ismét az ünnepek közé a magyar állam megalapítójának, első királyunknak, Szent Istvánnak a napját is. A törvényhozás jóváhagyásával 1990 óta augusztus 20. állami ünnep. Mivel azonban a nyár végére esik, ezért külképviseleteinken általában a külföld számára még ma is emlékezetes 1956 emléknapján rendezzük a nemzeti ünnepi fogadást, Petőfi és a pesti nép forradalmát pedig általában a helyi magyar kolóniával együtt ünnepeljük, s az államalapításról is meg szoktunk emlékezni valamilyen formában.
Gyermekkoromban – protestáns létünkre – a szüleimmel együtt részt vettünk a krisztinavárosi vagy a Belvárosi templomnál tartott körmeneten mindaddig, amíg a kommunista hatalom be nem tiltotta. 1990. augusztus 20-án azután a Szent István-bazilikánál az egyházi és az állami vezetőkkel, a rangos vendégekkel és sok-sok hívővel együtt a Szent Jobb-körmenet előtt ünnepeltem a visszaszerzett szabadságot. Az államfő, Göncz Árpád és Antall József miniszterelnök mellett részt vett ezen az eseményen Habsburg Ottó, az utolsó magyar király fia is. A menetet ő vezette, utána következett a kormány. Már túl voltunk a tavaszi választásokhoz fűzött irreális várakozásokon és az első nehézségeken, már emelkedtek az árak, megszűntek egyes munkahelyek. A sajtó élvezte, hogy most már szabad bírálni, sőt szidni a kormányt. Ezért kellemes meglepetésként fogadtuk, hogy amerre haladt a menet, az utat szegélyező tömeg azt zúgta: „Éljen a kormány!” Máig meghatottan emlékezem arra, hogy a nép jelen lévő képviselői megértették, az ő érdekükben, nem a magunk javát keresve dolgozunk.
Történelmi háttere folytán mindhárom ünnepünk alkalmas arra, hogy minden magyar, bárhol is él, bármilyen is a politikai felfogása, együtt örüljön annak, hogy „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. Miért nincs ez így? 1990 óta miért vált szokássá, hogy a pártok és követőik külön ünnepelnek? Nehéz elfogadható magyarázatot adni erre. Túl kellene lépni, felül kellene emelkedni a polgárokat megosztó vitákon. Nemzeti érdek csak egy van, persze ki-ki mást tekint annak, és másként akarja biztosítani.
Első szent királyunk napja több mint tiszteletet érdemlő hagyomány. Tettei, gondolatai ezer éven át ösztönzést és iránytűt jelentettek, kritikus helyzetekben a nép ösztönösen is hozzá fordult imával, énekekkel. A rendszerváltozás után újjá kellett építenünk a kommunizmus által tönkretett országot, s ennek külpolitikai vetülete rímelt Szent István külpolitikájára: szakítani a keleti örökséggel, és csatlakozni a nyugati kereszténységhez, nem pedig a misztikus és dogmatikus bizáncihoz. 1999. március 12-én Magyarország a NATO, egy olyan politikai és katonai szövetség tagja lett, amely garancia a történelmi balsors, az idegen megszállás és az országcsonkítás megismétlődése ellen. 2004. május 1-jén a magyarság, azaz annak a csonka hazában élő törzse (a felföldiekkel együtt) az Európai Unió tagállamává vált, így közel fél évszázados elszakítottság után visszatértünk az Occidens kötelékébe. Mentalitásban és életszínvonalban nagy árat fizettünk azért a kitérőért, amiről nem tehettünk. 1947-ben nem kapcsolódhattunk be a Marshall-tervbe, 1949-ben nem léphettünk be a NATO-ba, 1957-ben nem írhattuk alá az európai gazdasági integrációt megalapozó, a Közös Piacot megteremtő Római Szerződést, mert 1945-ben félreérthetetlenül kinyilvánított és 1956-ban vérrel megpecsételt akaratunk ellenére szovjet uralom alá voltunk kényszerítve. Az elmúlt harminc évben kevesen vonták kétségbe, hogy az ország függetlenségét és a nemzet gazdasági fölvirágzását egyedül az euroatlanti integrációban való részvétel biztosíthatja. Valóban, tertium non datur, más út nincsen, mert nem vagyunk sziget az óceánban, nincsenek olajkincseink, vannak velünk szemben nem barátságos országok, s egy ilyen veszélyes tájon élve egyedül hamar bajba kerülnénk. Az Európai Unióból és a NATO-ból kimaradva éppen a magyar függetlenség veszne el, mert ki volnánk szolgáltatva közeli és távolabbi hatalmaknak, és tartóssá válna az a ma még létező nagy különbség, az a „jóléti fal” is, ami fennáll közöttünk és nyugati szoszédaink között.
Nekünk, magyaroknak, van egy különleges okunk is, amiért számunkra létkérdés az európai integráció. A ma nyolc országban, szétszabdalva élő magyar nemzet csak az Európai Unióban tud elválasztó határok és vámsorompók nélkül újra találkozni, jogilag és gazdaságilag újra egyesülni azokkal a magyar közösségekkel, amelyeket a rossz békeszerződések szakítottak el tőlünk. Az embereket elválasztó, a régi gazdasági kapcsolatokat tönkretevő igazságtalan trianoni határok légiesítését, eljelentéktelenedését jelenti az a minta, ami Nyugat-Európában már jórészt megvalósult a szemünk láttára. Ott szabaddá vált a személyek, a tőke és természetesen a gondolatok áramlása, eltűntek a fináncok és a határőrök, mindenki szabadon választja meg a lakóhelyét, az állampolgárságát, s természetesen a nemzetiségét, a vallását is. A merev központosítás helyére a regionalizmus, a döntéseket a lehető legalacsonyabb szintre vivő szubszidiaritás, más szóval a széles körű helyi demokrácia lépett. Az európai integráció mentheti meg a határainkon kívülre kényszerült magyar közösségeket a beolvadás vagy a kivándorlás nemkívánatos alternatívájától. Az Európai Unió tagjaként Magyarország jóval hatásosabban tud szót emelni az ő érdekükben is.
Számomra ez Szent István nagyon is aktuális üzenete.
