Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az Apostolok cselekedeteiben az evangélium hirdetése nemcsak szavakkal, hanem konkrét tettekkel is történik, melyek az örömhírhirdetés igazságáról tanúskodnak. „Csodákról és jelekről” van szó (ApCsel 2,43), melyeket az apostolok visznek végbe. Ezek alátámasztják igehirdetésüket, és bizonyítják, hogy Krisztus nevében cselekszenek. Így történik, hogy az apostolok Krisztus közbenjárását kérik, ő pedig cselekszik, „együtt munkálkodik velük”, megerősíti az igehirdetést a nyomában járó jelekkel (Mk 16,20). A sok jel és csoda, melyeket az apostolok végbevittek, Jézus istenségének kinyilvánításaként szolgáltak.
Nézzük ma az első gyógyításelbeszélést, az első csodát, mely az első gyógyítás elbeszélése az Apostolok cselekedeteiben. Egyértelműen missziós célzattal íródott, azért, hogy hitet ébresszen. Péter és János imádkozni mennek a templomba, Izrael hitéletének központjába, melyhez az első keresztények még erősen kötődtek. Az első keresztények a jeruzsálemi templomban imádkoztak. Lukács az időpontot is feljegyzi: a kilencedik óránál jártak, vagyis délután három volt, amikor bemutatták a teljesen elégő áldozatot a nép Istennel való közösségének jeleként; Krisztus is ebben az órában ajánlotta fel magát „egyszer s mindenkorra” (Zsid 9,12; 10,10). És a templom ékesnek nevezett kapujánál – az Ékes kapunál – meglátnak egy koldust, egy születésétől fogva béna embert. Miért volt ott a kapunál? Mert a mózesi törvény (vö. Lev 21,18) megtiltotta, hogy olyan ember mutasson be áldozatot, akinek testi fogyatékossága van, azt ugyanis valamilyen bűn következményének tartották. Emlékezzünk csak, hogy egy születésétől vak ember kapcsán az emberek megkérdezték Jézust: „Ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” (Jn 9,2). A korabeli gondolkodásmód szerint mindig valamilyen bűn áll egy torzulás eredeténél. És így még azt sem engedték meg nekik, hogy bemenjenek a templomba. A nyomorék, a társadalom sok kirekesztettjének és kivetettjének képviselője, azért van ott, hogy nap mint nap alamizsnát kérjen. Nem léphetett be, a kapunál volt. És ekkor valami váratlan dolog történik: érkezik Péter és János, és megkezdődik a tekintetek játéka. A nyomorék azért tekint föl rájuk, hogy alamizsnát kérjen, az apostolok viszont reá szegezik tekintetüket, és kérik, hogy másképpen nézzen rájuk, hogy egy másfajta adományt kaphasson. A nyomorék rájuk néz, Péter pedig azt mondja neki: „Ezüstöm és aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj föl, és járj!” (ApCsel 3,6). Az apostolok kapcsolatot létesítettek, mert Isten így, a kapcsolatban szereti kinyilvánítani magát, mindig a párbeszédben, mindig a jelenésekben, mindig a szív ihletésével: ezek Isten kapcsolatai velünk; személyek közötti valós találkozásban, mely egyedül szeretetben történhet.
A templom nemcsak vallási központ, hanem gazdasági és pénzügyi csereügyletek helye is volt: ezzel a leminősítéssel szálltak szembe számtalanszor a próféták, és maga Jézus is (vö. Lk 19,45–46). Én is sokszor gondolok erre, amikor olyan plébániákkal találkozom, ahol a pénzt fontosabbnak tartják, mint a szentségeket! Ez nem folytatódhat! Szegény Egyházra van szükség! Imádkozzunk az Úrhoz ezért! Az a koldus, amikor találkozik az apostolokkal, nem pénzt kap, hanem az embernek üdvösséget hozó nevet: a Názáreti Jézus Krisztust. Péter segítségül hívja Jézus nevét, megparancsolja a bénának, hogy álljon talpra, vegye fel az élők testtartását: álljon talpon; és megérinti ezt a beteget, vagyis kézen fogja és felemeli. Ebben a gesztusban Aranyszájú Szent János a „feltámasztás képét” látja (Homíliák az Apostolok cselekedeteiről, 8.). És itt megjelenik az Egyház arcképe, azé az Egyházé, amely észreveszi a szorult helyzetben lévőt, nem csukja be szemét, szemébe tud nézni az emberiségnek, hogy komoly kapcsolatokat létesítsen, gátak helyett barátság- és szolidaritáshidakat építsen. „Egy határok nélküli Egyház” arca jelenik meg, olyan Egyházé, amely „mindenki anyjának érzi magát” (Evangelii gaudium, 210), amely képes arra, hogy kézen fogjon, kísérjen, felemeljen, és ne elítéljen. Jézus mindig nyújtja a kezét, mindig igyekszik felemelni, mindent megtesz annak érdekében, hogy az emberek meggyógyuljanak, boldogok legyenek, találkozzanak Istennel. A „kísérés művészetéről” van szó, melyet „a másik szent földje” iránti tapintat jellemez, mely megadja az élet útjának „a közelség üdvös ritmusát, tiszteletteljes és együttérző tekintettel, mely egyszerre gyógyít, felszabadít és biztat a keresztény életben való fejlődésre” (uo., 169). És ezt teszi ez a két apostol a nyomorékkal: ránéznek, kérik, hogy „nézz ránk”, kinyújtják kezüket, talpra állítják, és meggyógyítják. Jézus valamennyiünkkel így cselekszik! Gondoljunk erre a nehéz pillanatokban, a bűn perceiben, a szomorúság idején! Jézus ott van velünk, és így szól hozzánk: „Nézz rám: itt vagyok!” Ragadjuk meg Jézus kezét, és engedjük, hogy felsegítsen bennünket!
Péter és János arra tanítanak, hogy ne az anyagi eszközökben bízzunk, noha azok is hasznosak, hanem az igazi értékben, a Feltámadottal való kapcsolatban. Olyanok vagyunk ugyanis – ahogy Szent Pál mondaná –, „mint szegények, de sokakat gazdagítók; mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden” (2Kor 6,10). A mi mindenünk az evangélium, mely kinyilvánítja Jézus nevének csodatevő hatalmát.
És nekünk mink van? Mindenki magára gondoljon! Mi a mi gazdagságunk, mi a mi kincsünk? Mivel tudunk gazdagítani másokat? Kérjük Atyánktól a hálás emlékezés ajándékát: hogy emlékezni tudjunk szeretetének életünkben megmutatkozó jótéteményeire, és hogy a dicséretről és a háláról tegyünk tanúságot mindenki előtt! Ne felejtsük el: mindig nyújtsuk ki kezünket a másik felsegítésére; ez Jézusnak a keze, aki a mi kezünk által segít másoknak talpra állni!
Fordította: Tőzsér Endre SP
