A sajtótájékoztatón Spányi Antal megyéspüspök a következőket mondta: „Különleges és rendkívüli ez az alkalom. Nemcsak a kötetek értéke miatt, hanem előkerülésük körülményeinek okán is. Az egyházi könyvtárak, levéltárak és muzeális gyűjtemények a nemzeti és az egyetemes kultúra, a tudomány és a művelődés számára felbecsülhetetlen értéket jelentenek.” Spányi Antal püspök arról is beszélt, hogy egyházi gyűjteményeink – lehetőségeik szerint – őrzik és tudományos feldolgozás által közkinccsé teszik azokat a kulturális javakat, amelyek a történelem során hozzájuk kerültek. „A székesfehérvári püspökségnek különösen nagy értékű a könyvtára. Püspök elődeim nemcsak a munkájukhoz szükséges szakkönyveket igyekeztek összegyűjteni, hanem ezen túlmutatóan is hódoltak bibliofil szenvedélyüknek. Különösképpen igaz ez Pauer Jánosra, aki a XIX. században az egyházmegye papjából lett kanonokká, majd 1878-ban megyéspüspökké” – foglalta össze a főpásztor.
A Székesfehérvárra visszatért kötetekről elmondta, olyan ősnyomtatvá-
nyokról beszélünk, amelyeket csaknem negyven esztendővel ezelőtt loptak el Székesfehérvárról, ezért már-már csodával határosnak tekinthető a visszatérésük.
A könyvritkaságok megkerülésének kalandregénybe és tündérmesébe illő történetét Mózessy Gergely, a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár intézményvezetője mutatta be. „Valamikor a 80-as évek hajnalán történt Székesfehérváron, hogy a püspöki könyvtár fellengzősen kódexteremnek nevezett helyiségében őrzött köteteket egy statikai probléma miatt időlegesen ki kellett költöztetni. Mintegy 2000 könyvről beszélünk: több mint 400 kéziratos művet (köztük öt kódexet), több mint 500 ősnyomtatványt, mintegy 500 antikvát, 180 régi magyar könyvet és a segédkönyvtár állományának korai anyagát, úgy 250 kötetet kellett megmozgatni. A könyvtárat egy idős pap, Sulyok János Ignác gondozta, aki nagyon örült, hogy a palotában dolgozó villanyszerelő segédmunkásai közül néhány a segítségére volt. A visszapakolás után megrökönyödve fedezte föl, hogy négy ősnyomtatványnak nyoma veszett. Sejtette, melyik, korábban érdeklődést mutató segéderő lehetett a ludas a történetben, ám papként talán nem akart kellemetlenséget okozni neki. Feljelentést sem tett a rendőrségen, mert a gondolatától is irtózott annak, hogy a hatósághoz forduljon” – idézte a történteket az igazgató.
„A helyzet érthető – folytatta Mózessy Gergely. – Mindenki így érzett akkoriban, akinek volt már afférja a politikai vagy a titkosrendőrséggel. A látható nyomozószervek fedésében működtek ezek az erők. A könyvtáros így csak a püspöknek jelezte a dolgot, aki egyetértett a csendes eljárással. Évekkel később ceruzával a leltárkönyvbe is bevezette a veszteséget – ezzel jelezve, hogy lemondott a kötetekről. A rendszerváltás után rendje hazahívta a könyvtárost, Zircen lett perjel. Székesfehérvári látogatásai ritkultak, idővel – előrehaladott kora és egészségi állapotának romlása miatt – el is maradtak. Huszonöt évvel a történtek után utódja kierőltette, hogy belső feljegyzés formájában írásban is beszámoljon a 80-as években történtekről. Részint mert a könyvtár 1601 előtti nyomtatványainak szakkatalógusa ekkorra csaknem elkészült, részint pedig azért, hogy írásos nyoma is maradjon a korábbi szóbeszédeknek. Az ekkor már 95 éves pap – mindössze fél évvel a halála előtt – írásban is bánkódott és röstelkedett: ha akkor feljelentést tesz, talán több remény lett volna arra, hogy valamikor visszaszerezze a püspöki könyvtár a kérdéses köteteket.”
Idén tavasszal egy bécsi antikvitásban valaki értékesíteni próbált egy ősnyomtatványt. „A bolt munkatársa a kötetet megvizsgálva fölfedezte a püspöki könyvtár pecsétjét, és e-mailt írt az egyházmegye honlapján talált címre, érdeklődve a kötet jogállásáról. Egyúttal megosztotta egy másik bécsi antikvárium katalógusának egy oldalát, ahol 2400 euróért kínáltak egy másik ősnyomtatványt, nem is tagadva a származását. Mindkét kötet a 80-as évek hajnalán eltűnt négy közül való volt. A könyvtárat meglepte a levélíró korrekt hozzáállása. A megkeresésre jelezte az egykori lopás tényét és a tulajdonosi jogok fenntartását, emellett pedig hazai szakmai tanácsra óvatosan felkínálta a kötetek »bizonyára jóhiszeműnek« minősített jelenlegi birtokosának, hogy őrzési díj megfizetésével esetleg kártalanítaná. Munkatársunk nem tagadta le azt sem, hogy az egykori lopást feljelentés másolatával nem tudná igazolni. A könyvtár a másik antikváriumot is megkereste írásban, és csodálkozását fejezte ki, hogy a tulajdonához tartozó könyvet kínálnak eladásra. Az utóbbi cég villámgyorsan jelezte, hogy a kötetet azonnal leveszik a kínálatukból, és ajándékként visszajuttatják Székesfehérvárra.”
Érdekességképpen az igazgató még hozzátette: „Az intézményt fenntartó püspök megköszönte az eljárást, és a futár május 31-én meghozta a kötetet egy, a nevére címzett csomagban. A történetet elindító aukciósház képviselője időközben két hétig elérhetetlennek bizonyult. Ám ezalatt egyeztetett a kötetet eladásra kínáló ismeretlennel, s ennek eredményeként arról értesítette a könyvtárat, hogy már nem csak egy, hanem három innen származó ősnyomtatványt tart az íróasztalfiókjában. De hogyan tovább? A cég egyik törzsvásárlója a püspökségnek is dolgozik, és éppen készült az aukciósházhoz. A pünkösdvasárnap délutánján kézhez vett meghatalmazással – amely pontos, a levelezésben korábban nem közölt adatokat is tartalmazott – június 11-én Bécsben átvehette a köteteket, majd 13-án átadta őket a könyvtárnak.”
A kincsek tehát közel negyven év után visszatértek, s a Székesfehérvári Püspöki Könyvtár ősnyomtatvány-állománya a négy visszaszerzett művel 521 kötetre bővült. A gyűjteményt ezzel ismét megilleti az egykori, „Magyarországon a negyedik legnagyobb, a vidék városait tekintve pedig a legnagyobb ilyen jellegű állomány státusza” – zárta beszédét Mózessy Gergely.
Forrás: Székesfehérvár.hu
