A hit bástyái lehetnek

Fotó: Merényi Zita

 

Lektorok avatását, 29 férfi elköteleződésének első állomását ünnepelték május 11-én a Szombathelyi Egyházmegyében. A számukra szervezett képzés vezetője, Martos Levente Balázs vallja: Egyházunk legbelső lényegéhez tartozik, hogy szolgálatok különféleségében éljünk együtt, és olyan testet alkossunk, amelynek minden tagja eleven. Készületről, feladatokról és a jövő lehetőségeiről beszélgettünk.

Miben áll a most lektorrá avatott férfiak szolgálata?

– A II. vatikáni zsinat előtt a papsághoz vezető lépcsőfokokként értelmezték a kisebb szolgálatokat, így az ajtónállói, az ördögűzői, a lektori, az akolitusi szolgálatot. A zsinat után az egyházi rend szentségének három fokozatát határozták meg, ezek az ordo episcoporum (püspökség), az ordo presbiterorum (áldozópapság) és az ordo diaconorum (diakonátus) voltak. Az ezeken kívüli szolgálatokat világiak is elláthatják. A lektorok feladata a szentírási olvasmányok felolva-
sása. Személyükben olyan embereket szeretnénk a plébániákra küldeni, akik a közösségük szükségleteit fölismerve, egyházias szellemben, az evangélium örömével, kovászként tudnak jelen lenni a hívők között.

A szentmiséken rendszeresen olvasnak fel világi hívek. Mi a lektori cím jelentősége?

– A lektor és az akolitus az Egyház áldásával kísérve olyan szolgálatot végez, amelyet minden megkeresztelt ember elláthat. Mégis, ha az Egyház fölavatja őket, és imádkozik értük ebben a szolgálatban, az megerősítést jelent számukra. A lektorképzésben részt vevők többsége korábban lelkipásztori munkatársnak is tanult, és a plébániai közösség aktív tagja. Mind­annyiuknak van tapasztalatuk az oltár körüli szolgálattal kapcsolatban, ám az Egyház most hivatalosan is beavatja őket a liturgikus szolgálatba. A távlati célunk pedig az, hogy néhányukat meghívhassuk majd az állandó diakonátusra.

A lektoravatáson Székely János püspök arról beszélt, mennyire fontos a világiak szolgálata az Egyház számára.

– Igen, főpásztorunknak szívügye a világiakkal való együttműködés. Egy olyan egyházkép él benne, amelyben a helyi közösségek a hit sugárzó központjai. Napjaink Európájában, ahol a társadalmak elveszítik keresztény gyökereiket, és ahol a hívek száma egyre csökken, nagy szükség van a közösségekre, amelyek a hit bástyái lehetnek, és mások számára is vonzó módon, sugárzó erővel tehetnek tanúságot Isten jelenlétéről, Jézus szeretetéről.

Mennyiben hivatás a lektori, illetve az akolitusi szolgálat?

– Minden megkeresztelt ember hivatása, hogy tovább­adja az evangéliumot. Isten színe előtt valamennyien keressük az utunkat, azt, hogy miként tudunk tanúságot tenni a hitünkről a családunkban, a munkahelyünkön, a közösségeinkben. A lektorátus és az akolitátus az Egyház képviseletét jelenti, mindenki számára jól látható módon. Akik elköteleződnek erre a szolgálatra, azok kifejezettebb módon kapcsolódnak be az evangélium hirdetésébe. Ez valóban hivatás, amely megköveteli a személyes élet átláthatóságát, és a példaadás révén nagyobb felelősséggel is jár. Sokat jelentett számomra, hogy megismerhettem a képzésben részt vevők lelki gazdagságát, hitük mélységét. Jó volt látni azt a sokféle elkötelezettséget, amit már a képzés ideje alatt és azt megelőzően is éltek.

Az avatást egy éven át tartó készü­let előzte meg. Milyen volt ez a folyamat?

– Főpásztorunk a képzést az Egyház liturgikus hagyományának megfelelően szeretné kialakítani. Magyarországon ennek gyakorlata egyházmegyénként eltérő. A valódi kérdés az, hogy pusztán a liturgikus szolgálatot tartjuk-e fontosnak, és helyezzük-e a középpontba, vagy a lektorképzésben lehetőséget látunk a közösségépítésre is. Mi Szombathelyen olyan képzést igyekeztünk létrehozni, amely egyfelől segíti a papság és a világiak együttműködését, másfelől pedig hozzájárul az egyházi közösségi élet gazdagításához. Jó hangulatban, szívélyes légkörben zajlottak a hétvégék. Az volt a célom, hogy elszakadjunk az Egyházban is megszokott frontális oktatástól, és nagy hangsúlyt helyeztünk az egymás közötti kapcsolatok kialakítására és elmélyítésére.

Hogyan épült fel a képzés?

– A képzés négy területet ölelt fel, és minden hétvégén mind a négy szerepet kapott. Elsőként azt tekintettük át, ki milyen szolgálatot végzett korábban, és hogyan szeretne továbbhaladni, fejlődni. Másrészt célja volt a képzésnek az is, hogy a jelöltek mélyebb ismereteket szerezzenek a Szentírásról, illetve a lektori és az akolitusi szolgálatról. Harmadsorban a jelöltek a hétvégék során önismereti jellegű témákat dolgoztak fel, Goda Gyula vezetésével, és részt vettek egy konfliktuskezelési tréningen is, esetmegbeszéléssel. Ezen a téren nem tudtunk igazán mélyre jutni, de nem is ez volt a cél. Elindult egy folyamat, amely fontos tapasztalatokat nyújtott. A képzés negyedik területe a szolgálat lelkiségéről szólt. Ennek egyik csúcspontja egy személyesen kísért, négynapos lelkigyakorlat volt, amellyel kapcsolatban rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Gyakorló katolikusként természetesen mindenkinek volt tapasztalata az imádságos életről, mégis megdöbbentő volt látni, ahogy a felnőtt férfiak csendben, összeszedetten időznek Isten jelenlétében.

Kik vállalkoztak a képzésre, illetve az egyházközségi szolgálatra?

– Az első évfolyam tagjai főként a nagyobb városok, Zalaegerszeg, Sárvár, Kőszeg, Jánosháza, Szentgotthárd plébániáiról érkeztek, és e települések környékéről. Vas és Zala megye azonban híres arról, hogy területén nagyon sok a kis település, épp ezért gyakori, hogy öt-hat vagy akár hét-nyolc, esetleg tíz falu is tartozik egy plébániához. A képzésre jelentkezőknek a jövőben nagy szerepük lehet a hívek imádságos alkalmainak vezetésében. Ezt a feladatot korábban a pap látta el, most szeretnénk meghonosítani, hogy egyes településeken a helyi katolikus közösség tagjaiként az akolitusok végezzék ezt a szolgálatot.

Hogyan folytatódik a képzés?

– Szeptemberben indul a második évfolyam. A jelentkezőket felvételi beszélgetésre hívjuk, melynek során szeretnénk meggyőződni arról, ki milyen szándékkal érkezik, és megvan-e benne a hitben való növekedés, fejlődés vágya. A képzési idő két év lesz. Bár a lektori és az akolitusi fel­adatkört férfiak tölthetik be, női munkatársak szolgálatát is szeretnénk igénybe venni, így ők is be-
kapcsolódhatnak a kép­zésbe. Azok jelentkezését várjuk, akikben megvan a felelősségérzet a közösség iránt, és szellemileg, lelkileg alkalmasak rá, hogy kiálljanak mások elé. Reméljük, a meghívás a kisebb falvakba is el fog jutni. Nagy szükségünk van arra, hogy a lelkipásztorok megértsék ennek a képzésnek a szerepét, jelentőségét, és magukévá tegyék a törekvésünket. Az, hogy világiak vezető szerepet vállaljanak a liturgiában, nemcsak a híveknek szokatlan, hanem a lelkipásztorok egy részének is. A szokásokat nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. Ez csak közös keresés eredményeként valósulhat meg, egy növekedési időszak során. Bízunk a Lélek működésében, abban, hogy konkrét lehetőségeket mutat, melyeket egy-egy lelkipásztor fölismer majd. Ha egy papnak segítségre van szüksége a feladatai ellátásához, mi minden tőlünk telhetőt megteszünk ennek érdekében: erősítjük, hozzásegítjük a fejlődéshez azokat, akik hivatást éreznek erre a szolgálatra. Most lektorokat avattunk, decemberben várható az akolitusavatás, és a képzés résztvevőinek jövő ilyenkor fogjuk föltenni a kérdést az állandó diakonátussal kapcsolatban. Ez egy érési, növekedési folyamat, amit nem lehet siettetni.

Mi lehet e szolgálatok jelentősége az egyházmegye életében?

– A lelkipásztorokkal sokat beszélgetünk arról, hogy mire volna szükség. Egy komplex, sokrétű képzést próbálunk megvalósítani, amelybe bevonjuk az egyházmegye papjait is, hogy megismerjék és megszeressék, meglássák a benne rejlő lehetőségeket. Az egyházmegyében az egyes települések helyzete nagyon különböző. Van olyan plébánia, ahol nagyszerű kezdeményezés lenne, ha egyszer összehívnák az ifjú házasokat. Máshol ezt már megtették, a közösség él, és csodálatos eredmények születnek. Olyan településről is tudunk, ahol újra és újra próbálkoznak a hívek megszólításával, de ezek a kísérletek mindig elhamvadnak. És vannak olyan plébániák is, ahol évente csupán egy-két házasságkötés történik. Az a fontos, hogy reális képünk legyen a hívek életéről, kapcsolatban maradjunk azokkal, akik szívesen tennének valamit az egyházközségükért, és hasznos segítséget nyújtsunk nekik. Ott kell javítanunk az adott közösségek lehetőségeit, ahol éppen tartanak. Az akolitusi szolgálat liturgikus megnevezés, mert az Egyházban minden, ami él, jó, ha a liturgiában is megjelenik. Ugyan­akkor a liturgiából ki kell lépni az evangéliummal a világba. A képzés kurzusok, bibliaórák, katekézisek tartására is bátorítja a résztvevőket. Felkészít a sajátos körülmények között – börtönben, kórházban – végzett pasz­torá­ció­ra is. Ahol a helyzet úgy kívánja, ott a kurzus résztvevői később adott esetben megbízhatók a plébánia vezetésével is. Most arra helyezzük a hangsúlyt, hogy ki-ki a település lelkipásztorával egyeztetve mérje föl odahaza, milyen segítségre van szükség. Legyen tisztában az adottságokkal, lássa, hogy kivel tud szövetkezni, együttműködni. Már most számos gyümölcse van ennek. Több résztvevő közösen szervez programokat, alakul egy gyalogos zarándoklat és egy ministránstalálkozó, körvonalazódik egy szentségimádási nap és egy szenvedélybeteg fiatalokat segítő program. A lehetőségek tehát nagyon sokfélék.

Az akolitusi szolgálat önkéntes tevékenység?

– A Szombathelyi Egyházmegyében egyetlen olyan lelkipásztori munkatársról tudok, aki fizetett alkalmazott. E szolgálatok esetében fontos, hogy az önkéntességre, a közösségért való tenni akarásra és a hit erejére építsünk. Ha azonban tartóssá akarjuk tenni ezeket a szolgálatokat, akkor biztosítanunk kell hozzájuk a minimális anyagi feltételeket, például az utazási költségek megtérítését vagy adott esetben egy szerény honoráriumot. Ma még egy folyamat kezdeténél tartunk, de minden közösségben meg kell teremteni az állandóság feltételeit.

Egyre gyakrabban hallani akoli­tus­avatásról, és egyre több egyházmegyében indul számukra képzés. Mennyiben függ ez össze a papi hivatások számának csökkenésével?

– Valaki egyszer viccelődve azt mondta, hogy az Egyházat vagy az oroszok, vagy a Szentlélek bírja változásra. Az Egyház legbelsőbb lényegéhez tartozik, hogy válaszoljon a korok kihívásaira, és megfeleljen Isten akaratának, a Szentlélek hívásának. Ehhez a legbelső lényeghez hozzátartozik az is, hogy szolgálatok különféleségében éljünk együtt, és olyan testet alkossunk, amelynek minden tagja eleven. Az emberi életre és az Egyház közösségére egyaránt érvényes, hogy akkor vagyunk boldogok, ha a képességeinket minél teljesebben ki tudjuk bontakoztatni. Ugyan­akkor az is igaz, hogy nehezen szoktuk meglátni, mit kell tennünk egy adott helyzetben. Ám a külső kényszerítő körülmények a segítségünkre vannak. Úgy látom, a paphiány intő jel, amely arra figyelmeztet, hogy nem helyes, ha az evangélium továbbadásáról csak egy központosított rendszerben gondolkodunk. A diakonátus teológiája is hangsúlyozza, hogy az állandó diakónus nem a pap helyettese, hanem a szeretetszolgálatnak az evangélium hirdetésével összekapcsolt valóságát jeleníti meg az Egyház életében.