Fotó: Merényi Zita
Jean Vanier-t a franciaországi Trosly-Breuil-ben, ebben a kis faluban helyezték örök nyugalomra. Innen indult el a Bárka története: Jean itt fogadott a házába két értelmi sérült embert, akiket egy intézetből vett ki, miután megszerezte az ehhez szükséges engedélyeket. „Nem tenni akarok értük valamit, hanem velük lenni” – mondta. Halhatatlan mondatainak egyike ez; súlyát Jean Vanier valóságban gyökerező szeretete, hiteles élete adja.
A budapesti megemlékezésre érkezett hazai bárkásokat, a Hit és Fény közösségekhez tartozó segítőket és sérülteket a franciaországi Bárka kórusának lelkes, felszabadító éneke és zenéje fogadta egy régi hangfelvételről. A hála jele ez – hit abban, hogy Jean már örökre együtt lehet Jézusával, aki úgy szereti őt, ahogy van: örömébe fogadja megismételhetetlen, egyedi lényét, nagyságával, kicsinységével, talentumaival és sérüléseivel együtt. Aki eljött a megemlékezésre, a szervezőktől egy emlékkártyát, rövid idézetet kapott, személyesen neki szólót. A teremben középen az elhunyt fotója, körülötte gyertyák és színpompás tulipáncsokrok, ezekből ki-ki egy-egy szálat helyezhetett el Jean fényképénél.
Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket: „Jean a szentség hírében élt, éppúgy, mint Teréz anya, Roger testvér és II. János Pál pápa. Most már egyikük sincs közöttünk. Amikor arra gondolok, milyen nehezen boldogulunk egymással emberi kapcsolatainkban, az is ott van bennem, hogy hiányzik Jean, az ő segítő szeretete – tette hozzá Sajgó Szabolcs. – Hiányzik a mosolya, szeretete, optimizmusa, bizalma, a Jóistenbe merült lénye.”
Lukács János SJ vezette a hálaadó, emlékező estet, amelyen Jean Vanier-ről szóló filmbejátszásokat láthattak a jelenlévők, többek között részleteket a legutóbbi magyarországi látogatásáról, a Hit és Fény, valamint a Bárka közösség által szervezett úgynevezett Katimavik (az eszkimó szó jelentése: találkozóhely) rendezvényről. A jezsuita szerzetes röviden ismertette a Bárka alapítójának életrajzát. Az ő alakját elevenítette föl az a nyolc-tíz emlékező is, aki elmesélte találkozását Jeannal.
Ki is volt ő? Mi volt életének és tanításának esszenciája, üzenete? Mindenkinek mást adott: van, aki úgy érzi, számára Jean teljes emberségünk megélésének nagy tanítója; másnak elsősorban igaz barát és lelkivezető. Megint mások úgy fogalmaztak, „Jézust hordozó, továbbadó ember”, egyszerű és alázatos, aki részvéttel figyel a másik emberre, és arról beszél, hogy nem az ajándék a fontos, hanem az, ahogyan adom.
Megtudhattuk, hogy Jean Vanier nagyon szerette János evangéliumát, és élővé tette, amikor magyarázta, kifejtette, mindannyiunk életére vonatkoztatta. Azt tanította, hogy a közösségben megélt kapcsolatok gyógyítanak, és a szenvedéssel teli, nehéz emberi helyzetek megkívánják Isten jelenlétét. Tanúja és hirdetője lett annak, hogy ha megosztjuk az életünket a hatalom nélkül élőkkel, akkor megnyílunk Isten számára is, és ezáltal teljesebb emberré válunk.
Valaki így emlékezett: „Amikor valamilyen gondommal hozzá fordultam, leült velem szemben, két kezébe fogta a kezeimet, és a szemembe nézett; ez volt Jean, segített.” Más arról beszélt, hogy mellette megtapasztalta: „fontos igaz embernek lenni”, ez a valóságban gyökerező szeretet feltétele. Egy középkorú nő a humorát emelte ki. Több megszólaló a hazai Bárka és a Hit és Fény közösségek létrejöttének időszakáról beszélt, és persze Jeanról, aki a 80-as évek elejétől kezdve többször is járt hazánkban. Az este további részében folytatódott a tulipánok elhelyezése Jean gyertyákkal körülvett fényképénél. Taizéi énekek hangzottak el, azután a Bárka és a Hit és Fény imája. Az emlékezés Lak Gábor atyának, a Hit és Fény papjának áldásával ért véget.
A búcsú részeként álljon itt egy idézet, amely a Párbeszéd Háza meghívóján szerepelt, s amely Jean Vanier-től való. E néhány sor rávilágít élete üzenetének lényegére: „Valódi gyógyulás történik itt, nem csodás gyógyítás formájában, hanem a kölcsönös tisztelet, törődés és szeretet révén. Paradox módon a sebezhetőség az erő és a teljesség forrásává válik, a megbékélés és a másokkal való közösség helyévé.”
