Jan Dobraczyński levélregényt írt Nikodémus életéről, amelyben arányosan vegyíti az evangéliumi eseményeket a fiktív történésekkel. Nikodémus huszonöt levelet intéz egykori mesteréhez, Justushoz, aki egyúttal jó barátja. A levelekben szinte gyónásszerűen tárja fel előtte lelki és szellemi problémáit, hitbéli fejlődését, kétségeit, örömeit. Nikodémus a regényben tudós farizeus, Arimateai József mellett Izrael leggazdagabb embere. A Nagy Szanhedrin megbecsült tagja, sokaknak tetsző haggadákat, vagyis Istent dicsőítő példabeszédeket ír. Látszólag gondtalan, sikeres életét azonban súlyos tragédia árnyékolja be: szeretett feleségének, Ruthnak gyógyíthatatlan betegsége. Nikodémus számára mindennél fontosabb a Magasságbeli szolgálata, dicsőségének hirdetése, a törvények lelkiismeretes betartása, ezért igazságtalannak érzi, hogy a Teremtő rámérte ezt a szörnyű csapást: (…) kevés olyan ember akad rajtam kívül, ki oly kitartóan böjtölt, aki annyira őrizte tisztaságát, oly töménytelen áldozatot hozott volna, és aki úgy elmélkedett a haggadákon, vagyis az erkölcsi szabályokon s a törvénymagyarázatokon. Itt valami nincs rendben. Érzésem szerint nincs akkora bűnöm, ami indokolná, miért sújt engem oly szörnyű szerencsétlenséggel a Magasságbeli haragja.
Nikodémus hite tipikus, majdnem általános. Előjogokat remél, sőt, követel Istentől annak fejében, hogy hűségesen szolgálja őt. Úgy érzi, neki mindenből több jár, mint a szegény, tudatlan halandóknak, hiszen buzgón imádkozik, böjtöl, alamizsnálkodik, az isteni előírásoknak megfelelően él. Nikodémus tökéletesnek hiszi magát, és észre sem veszi, hogy lelkét mennyire betöltik a sötét érzések, indulatok. Istenhez való viszonya ambivalens. Hite feltétlen a Teremtőben, lelke nyitott az igazságra, de perlekedik az Úrral, amiért elvenni készül tőle Ruthot. Nem talál elfogadható magyarázatot erre. Isten nem sokkal korábban, egy hatalmas járvány idején megmentette az asszony életét. Akkor most miért kell meghalnia, kérdezi folyton, egyre kétségbeesettebben, de hiába, nem kap feleletet. A mózesi törvényeket szigorúan betartó Nikodémus lelke a forrón szeretett Ruth betegsége miatt nyitottá válik olyan dolgok befogadására is, amelyekre korábban gondolni sem mert volna. Nikodémus először Keresztelő Jánoshoz zarándokol, hogy megtalálja a gyógymódot Ruth számára, de reményeiben csalatkoznia kell. Jézussal akkor találkozik, amikor Keresztelő János megkereszteli. Nikodémus részletesen leírja Jézus külsejét: A magas, sötét hajú Ember, aki mellett az előbb elhaladtam, most mellettem állt. Arcának látása feledhetetlen benyomást keltett. Olyan valakinek az arca volt, akivel az ember már találkozott valahol, csak nem tudja, hol és mikor… Vannak arcok, melyeknek profilja madárhoz, egyféle állathoz hasonló, és egymástól csak ebben vagy abban különböznek. Ez az arc, bár sok közös vonást őrzött más emberekével, mégsem volt rajta semmi közönséges. Mintha csak minden emberi arc jósága az ő pillantásában egyesült volna… Az Ő homloka gondolkodik, az ajka… Az ajka szeret. Dobraczyński a lényeget illetően hűen követi János evangéliumának azt a részét, amelyben Jézus és Nikodémus beszélget (Jn 3,1–21). A regényben Nikodémus azért megy el Jézushoz, mert értesült csodatevő, gyógyító hatalmáról, és abban reménykedik, hogy Ruthot is meggyógyítja. Nikodémus tele van előítéletekkel, lenézi a szegényeket, akiket a megvetést kifejező amharec (proletár) kifejezéssel illet, és prófétájukról, Jézusról sincs nagy véleménnyel. Szégyenkezik ugyan, hogy komoly tekintélyű tudósként, a társadalom egyik legmegbecsültebb tagjaként szóba áll azokkal, akik hasznot húznak a galileai varázslataiból, de a Ruth iránti szerelme és az asszony betegsége miatt érzett gyötrelme legyőzi idegenkedését. Úgy érzi, egész további élete Ruth gyógyulásától függ, és feleségét csak Jézus gyógyíthatja meg. Nikodémust azonban oly mértékben felkavarja a Jézussal folytatott beszélgetése, hogy nem is hozza szóba Ruth betegségét. Az eredeti cél háttérbe szorul, s hangsúlyossá válnak a lelki mozzanatok. Nikodémusban minden összezavarodik: A pad szinte remegett alattam, a padlót süllyedni éreztem. A világ kétfelé szakadt, ez a beszéd szakította ketté. Korábban kiegyensúlyozott ember voltam, megalapozott életszemléletű, és idegen volt tőlem a kétkedés. Most azonban már semmiben sem vagyok biztos. Valami nyugtalanság szállt meg. Minden szertefoszlott körülöttem.
Jézus személyisége többféleképpen tárul fel előttünk a regényben. A legtöbbször Nikodémus szemszögéből látjuk őt, így kapunk képet a tevékenységéről, amelynek bemutatása hűen követi az evangéliumokat, kidomborítva Jézus csodatevő és gyógyító karizmáját. Nikodémus követi Jézust, rengeteg eseményen jelen van, igaz, elkülönül az általa mélységesen megvetett tömegtől. Nem azonnal, hanem fokozatosan válik Jézus feltétlen hívévé.
Nikodémusban akkor tudatosul, hogy mit kíván Jézus a követőitől, amikor a kafarnaumi százados azt kéri tőle, hogy gyógyítsa meg a szolgáját (Mt 8,5–13), de azt is hozzáteszi: nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj (…), hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám. Ennek hallatán Jézus a regényben, ahogyan az evangéliumban is, megrendül – Ilyen nagy hitet itt még nem találtam –, majd pedig arról beszél, hogy az Ország fiai kivettetnek a sötétségbe. Nikodémus ekkor még tele van kétségekkel, de felismeri: Ő mindent akar (…) Ez az Ő tanítása, Justus, tanítása az áldottakról, akik boldogok és sírnak, az Országról, amely tele van az idegenekkel és a sajátjaival. Igazán nem is tudom, miért követem Őt (…) Minek és miért?
Nikodémus megvilágosodását nagyban elősegíti, hogy többször is találkozik Jézussal, aki mint egy kiváló pedagógus, fokozatosan adagolja neki az igazságot. Érezni, hogy mindvégig figyel Nikodémusra, egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. Jézus és Nikodémus második beszélgetésére akkor kerül sor, amikor az Emberfia már lecsendesítette a vihart (Mt 8,18;23–27) és feltámasztotta Jairus lányát (Lk 8,40–56). Nikodémus megint csak Ruth betegségéről akar beszélni Jézussal, de ezúttal sem hozza szóba. Jézus tökéletesen látja, hogy Nikodémus hiába szolgálja Istent, gondjai miatt túl sok benne az aggodalom, a nyugtalanság és a félelem. Arra kéri, adja át neki a gondjait, és kövesse őt: Azt akarom, hogy adj át nekem mindent, ami megköt téged (…) Azt akarom, vesd le hátadról a gondok és a félelmek keresztjét, és vedd fel az enyémet. Cseréljünk keresztet!
Nikodémus egyáltalán nem érti Jézust, hiszen a keresztnek még a gondolatától is irtózik: A kereszt a kínzás undorító eszköze, a szégyen fája, aminek az említése is borzalmat idéző. Csak a leghitványabb városi csőcselék leli örömét abban, hogy végignézze az ilyen látványosságot. Szerencsére Pilátus nemrég megígérte, hogy ezzel az undorító büntetéssel csak a legbecstelenebb, a legelvetemültebb gonosztevőket sújtja.
Nikodémus megtérése itt még nem teljes, hiszen amint kimondja, hogy legyen Jézus akarata szerint, szörnyű félelem fogja el. Még nem ismeri fel, hogy miről van szó valójában: Jézus azzal, hogy magára vette a gondjainkat, természetesen nem mentett föl bennünket a felelősség alól. Terheink, félelmeink átadása Jézusnak elsősorban azt jelenti, bizonyosak lehetünk abban, hogy mindig mellettünk áll. Érhet bennünket bármilyen baj, bánat, ő szüntelenül velünk van, és erőt ad a gondok elviseléséhez. Ám mindez nem egyenlő azzal, hogy mentesülünk a gondoktól, a megrendítő csapásoktól, hiszen Ruth is meghal végül. Nikodémus nem érti, és magában szemrehányást tesz Jézusnak: ha annyi csodát tett, Ruthot miért nem mentette meg? Nem ismeri fel – és ez emberileg teljesen érthető –: ez a tragédia is szükséges ahhoz, hogy eljusson végül a valódi istenhitig, Krisztus feltétlen követéséig.
Nikodémus sokáig nem tud egyértelműen válaszolni arra az alapvető kérdésre, hogy kicsoda Jézus. Amikor a Nagy Szanhedrin kimondja fölötte az ítéletet, így vívódik magában: Ő valóban Isten Fiának tekinti magát… De mégis, kicsoda Ő valójában? Három éven át figyeltem Őt közelről és távolról. Megrázó dolgokat tett és mondott. Nem volt még soha ilyen ember, mint Ő… Nem, soha nem volt ilyen Ember… Mert még amikor csodálatos dolgokat cselekedett, akkor is mindig ember maradt. Feltámasztotta a halottakat, Ő maga pedig reszketett a hidegtől egy hűvösebb reggelen… Láttam, százszor és ezerszer láttam ezeket az ellentmondásokat. Tehát talán Júdásnak mégis igaza volt? Talán visszarettent? Talán tudott volna Isten Fiává válni, de nem nyúlt e méltóság után? Talán megtehette volna, hogy megszűnjön ember lenni, de inkább az akart maradni…
A Pilátus előtt álló, véresre vert, megkínzott Jézus látványa a végső kétségbeesést váltja ki Nikodémusból. Úgy érzi, Ruth elvesztése után itt van számára az újabb tragikus csapás, ami nem más, mint a Jézusba vetett bizalom és hit megsemmisülése: Ez már nem volt a Mester… Ez már nem volt többé senki… „Ruth… Ruth!”… – gondoltam. Ruth is megszűnt egyszer önmaga lenni. Az ablak derékszögében láttam a fejtől térdig feltárt, vérrel borított, fájdalomteli iszonyatot. Egy bőrétől megnyúzott embert.
Nikodémus semmi fenségeset nem lát Jézus erőszakos halálában. A keresztfa közelében is Jézus és Ruth halálát hasonlítja össze: Az ember magára hagyatva hal meg… Ruth utolsó sóhaját nem hallottam, mint ahogyan hallottam az Ő utolsó kiáltását… És mégis, olyan hasonló volt a haláluk, mintha egymás mellett lettek volna… Távol tőlem és nagyon közel hozzám… Mintha mindkettőnek ugyanaz a halála lett volna…
Nikodémus ugyanakkor nem veszti el teljesen a reményt abban, hogy létezik a Jézus által emlegetett mennyek országa. Erőt ad neki Jézus jobb latornak tett ígérete: Bizony, bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban (Lk 23,43). Nikodémus így tűnődik: Aki meghal, az legalább a nyugalom országába megy. Talán ez az Ő Országa… Ó, ha az mégis – ennek a halálnak ellenére is – létezne! Mit adnék érte, ha Ő ugyanazt mondotta volna Ruthnak, mint amit ennek a rablónak mondott – és ha azt Tőle én halhattam volna!
Nikodémusban Jézusnak az emmauszi úton történt megjelenését követően szakadnak fel végleg a gátak, ez az a pont, amikor megszabadul minden félelmétől. Végül ő az, aki megviszi a tanítványoknak Jézus feltámadásának a hírét. Hosszú, zaklatott és kínkeserves lelki vívódás után – megtapasztalva a felesége, Ruth elvesztése fölötti mélységes és gyógyíthatatlannak hitt fájdalmat is – végül eljut Jézus feltétlen és odaadó követéséig. Miután felismeri, hogy Jézus Isten Fia, aki azért jött közénk, hogy feláldozza magát bűneinkért, lemond mindenről, a zsidó főtanácsban betöltött tisztségéről, hatalmas vagyonáról, s még élete fő céljáról is, hogy haggadákat írjon Istenről. Elhagy mindent Jézusért, kiüresíti önmagát, hogy teljes szívével szolgálja őt: A haggadáim túlságosan sokáig szolgálták saját dicsőségemet. Most azt akarom, hogy többé semmi ne szolgáljon engem, minden csak az Övé legyen… Legyen úgy, ahogyan Ő akarja. Oda megyek, ahova parancsolja, meghalok, amikor Ő úgy akarja. Ő fáradozott, szenvedett és meghalt értem. Milyen értéke lenne az én haggadámnak? Ki tudná Őt olyannak bemutatni, amilyen a valóságban volt? Az ember nem tudja Őt megtalálni mások számára. Mindenkinek saját magának kell találkoznia Vele, ahogyan én találkoztam Vele akkor, az Emmauszba vezető úton… Talán Júdás is találkozott Vele, amikor az ezüstöt kitépte a szívéből, és odadobta a templom padozatára? – Júdás… Vajon elárulta volna Őt akkor is, ha én még idejében megosztottam volna vele a vagyonomat? Közülünk mindenki egyszer biztosan találkozik Vele. De közülünk mindenki megnehezíti a másiknak ezt a találkozást…
Jan Dobraczyński Nikodémusa a törvény tökéletes tudójából, a szellemi elit tipikus képviselőjéből rengeteg gyötrelem és csalódás, s egy gyógyíthatatlannak hitt tragédia átélése után válik az önmagát teljesen kiüresítő, tiszta lélek emberévé, Jézus Krisztus evangéliumának feltétlen és odaadó hirdetőjévé.
