Utazom a metrón. Rézsút szemben velem egy negyvenes forma nő ül. Az álló utasok takarásából nézem. Hajdan világcsoda lehetett, fess, mostanra már inkább csak feslett. Megártott Évának a sok kígyóbeszéd, tiltott gyümölcs, Ádám-roham. Haja a festékmaradványoktól kivehetetlen színű. Arca dohányszürke, omló vakolat. Szája mintha csak a pohárra nyílna csókra. Ruhája imitt-amott már nem állja a túltengő test feszítő rohamát, ami takaratlan marad, nem csábít, nem ingerel. Ki képes ezt a nőt szeretni? Elfordítom arcomat, hogy ne kelljen látnom. A metró egy megállóba érkezett, az álló utasok közül sokan leszálltak, megszűnt a takarás. A következő kép tárult elém: a hölgyhöz simulva egy nagy barna szemű fiúcska ült. Hozzá bújt, átölelte, fejét a karján pihentette, tekintetük beszélgetett. Átrajzolódott a kép. A hölgy ékessége, szépsége, üdvössége a fiúcskának, a fiának, a fiúnak a szeretete.
Mihelyt elszégyelltem magam gonoszul vak látásomért, átváltozott prófétai képpé a látvány: „Akié a Fiú, azé az élet.” (1Jn 5,12). „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen… Nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa” (Jn 3,16-17). A Fiú az Atya szeretetével szereti a világot. Az Atya „adása” a Fiú „mindvégig” (Jn 13,1), vagyis a keresztig elmenő szeretetében éri el teljességét.” (XVI. Benedek: A názáreti Jézus, 283. oldal) Érdemes felfigyelni a „világ” szóra, mely Szent János írásaiban feltűnően gyakran szerepel, százötször említi (Máté kilencszer, Márk háromszor, Lukács ötször). A magyar „világ” szó görög megfelelője (ez az újszövetségi Szentírás nyelve) a „kozmosz”, mely a koszmeo ékesít, felékesít főnévi alakja, ezért első jelentése: „ékesség”. A latinban is és a legtöbb indoeurópai nyelvben a világ szó megőrzi ezt az elsődleges jelentését. Szent János írásainak alap mondandója, hogy ennek a világnak az ékessége, szépsége, fénye Isten szeretete. Ha ezt a szeretetet elutasítja, nem fogadja be, nem hisz benne, gyűlöli, akkor maga is gyűlöletessé válik, elveszti szépségét, fényét, sötétséggé lesz, az „ékesség” abszurd módon, a bűn következtében „bűn ronda” lesz.
De ezt a bűntől eltorzult világot sem szűnik meg Isten szeretni. Fiát adja, hogy elvegye e világ bűnét, rondaságát (Jn 1,29), hogy világossága legyen a világnak (Jn 8,12). Az Atyától kapott Fiú szeretete az egyetlen „kozmetikum", amely ha élünk vele, széppé változtatja a világot, az én világomat, a mikrokozmoszt és a nagyvilágot, a makrokozmoszt. Ezt a szentek szépsége tanúsítja. E szépséget csodálja Faludy György Boldog Kalkuttai Teréz anyáról írt szonettjében: „A jóság szépségét hordja ezüst homlokán.”
