Puccini Luisottival

A világ vezető dalszínházaiban otthonosan mozgó fiatal olasz dirigens a hazai közönség előtt sem ismeretlen, hiszen budapesti debütálását megelőzően 2003-ban a Don Giovannit vezényelte a miskolci Bartók+Mozart nemzetközi operafesztiválon. A Puccini ifjúkori műveiből összeállított koncert első részében Luisotti egy „szimfónia” négy tételévé fűzte össze az elhangzó zenekari darabokat (Preludio sinfonico, Preludio a orchestra, Krizantémok, Capriccio sinfonico). Szinte már pazarló dallamgazdagság, ötletesség, briliáns hangszerelés, kifinomult ízlés, sajátos puccinis dinamikai és hangulatváltások jellemzik e műveket, melyeknek bizonyos részletei nem véletlenül lehetnek ismerősek, hiszen a témák visszaköszönnek a Maestro különböző operáiban. A Luisotti „koncepciója”; és a zenekar kiváló teljesítménye keltette élmény hatása alatt jogosan tehető fel a kérdés: e „zsengék” miért nem szerepelnek a koncerttermi alaprepertoárban? Pedig számos „kanonizált”, unalomig játszott örökzöldet megelőzve lenne ott helyük…

A szünet után elhangzó, 1880-ban, Luccában – óriási sikerrel – bemutatott, majd hosszú időre elfelejtett Messa di Gloria sorsa 1951-es kiadása óta szerencsésebben alakult, ma már egyre gyakrabban hallani templomi hangversenyeken is. Luisotti látványosan, egész testével, de nem üres külsőséggel vezényel. A zenekar és a Nemzeti Énekkar lemezfelvételhez illően pontosan és látható lelkesedéssel követte az egyértelmű, „beszédes” karmesteri instrukciókat. Puccini miséje – amely nevét leghosszabb tétele, a Gloria után újrafelfedezőjétől, Dante del Fiorentinótól kapta – túllép a hagyományos, megszokott sémákon: a tradíciót tiszteletben tartó, mégis kísérletező, egyéni hangvételű alkotás. A liturgikus szövegek (Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus-Benedictus, Agnus Dei) nem kötötték gúzsba Puccini fantáziáját: az átgondolt dramaturgia, a lírai melódiák sora, a „színpadias” akusztikai hatások alkalmazása, a nagy zenei csúcspontok már a későbbi felülmúlhatatlan operaszerző stílusát vetítik előre. A Filharmóniai Társaság e transzcendensre tekintő hangversenye Luisottival jó ajánlólevél volt a Művészetek Palotája hétvégi Bohéméletéhez. „Evangéliumi lelkületű” opera. Itt nincsenek gyilkos indulatok, vad összecsapások, legfeljebb bohókás civódások, zsörtölődések. Pusztán a naiv, fájdalmas „félreértések” lobbantanak fel halvány fényű drámalángokat. Az egyetlen, az igazi ellenség a humorral, a fiatalság örömével ideig-óráig enyhíthető nyomor, amely szükségszerűen követeli meg kiszemeltjeitől a lemondást és az (élet)áldozatot. Puccini képes a „közhelyekről” – szeretetről, szerelemről, hitről és barátságról – közhelyek nélkül, megrendítő mélységgel szólni. Luisotti pedig szívvel-lélekkel szolgálja a szerzőt és a művet. (Erről már azok is meggyőződhettek, akik április elején a Bartók rádióban hallgatták az opera élő közvetítését a Metropolitanből. A templomi orgonistaként és karvezetőként induló toszkán karmester ugyanis legutóbb New Yorkban dirigálta a Bohéméletet.) A félig szcenírozott előadás rendezője, Káel Csaba ötletes világítással, videotechnikával megjelenített impresszionista, kubista festményekkel, valamint az asszociációknak tág teret engedő – a párizsi Latin-negyed kávéházára utaló -, fényfüzérrel keretezett, „variálható” Ca/fé Mo/mus felirattal illusztrálta a cselekményt. A nemzetközi énekesgárda (Svetla Vassileva, Alfred Kim, Wierdl Eszter, Boris Statsenko, Palerdi András, Horváth Ádám) számtalan szép pillanattal örvendeztette meg, összességében pedig egy felejthetetlen est emlékével gazdagította a jelenlévőket. Ismét bebizonyosodott: hangversenytermi körülmények között is lehetséges maradéktalan operaélmény. Igaz, a remekművek magukért beszélnek…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.