Carlo Acutis Milánóban élt, és kisgyermekkorától kezdve létfontosságú volt számára az Oltáriszentség. 2006-ban, 15 éves korában leukémiában meghalt. Élete sokak számára példává vált, megkezdődött a boldoggáavatási eljárása. Édesanyja a napokban nyilatkozott a SIR olasz katolikus hírügynökségnek.
„A cél nem lehet Carlo, hanem csak Jézus. Ha a példája segítségül szolgálhat ahhoz, hogy az emberek elérkezzenek Jézushoz, az jó. Carlo azonban nem válhat céllá. Olykor felborul az egyensúly, és ilyenkor mindig igyekszem helyre tenni a dolgokat” – mondta Antonia Salzano néhány hónappal azután, hogy fiát Isten tiszteletreméltó szolgájának nyilvánította Ferenc pápa.
Hogyan fogadták Ferenc pápa döntését, hogy Isten tiszteletreméltó szolgájává nyilvánította Carlót?
– Nagy meglepetés volt számunkra, nem vártuk, hogy ilyen gyorsan döntés szülessen. A hívek a világ minden tájáról írnak nekünk, miattuk is örülünk ennek. A földkerekség minden szegletéből kapunk e-maileket. A pápa döntése bátorítást jelentett a fiataloknak és a nevelőknek, mindazoknak, akik Carlót példaképnek tekintik az evangelizációban.
Milyen típusú leveleket kapnak?
– Sok imakérést, hálaadást, és írnak csodákról is, amelyeket az Egyháznak meg kell majd vizsgálnia. Hitoktatáshoz is kérnek anyagot kollégiumokból, iskolákból, plébániákról. Sokan vannak, akik szeretnének mesélni másoknak Carlo életéről.
Történtek egyértelmű csodák?
– Olyan emberek küldik meg a tanúságtételeiket, akik részesültek a kegyelemben. Az orvosi dokumentációt is csatolják a levelükhöz. Az Egyház majd értékeli ezeket, és megállapítja, van-e köztük olyan, ami bizonyíték lehet a boldoggá avatáshoz.
Nehéz Carlo édesanyjának lenni?
– Ha nem sikerül nekem is megvalósítom az életszentséget, akkor egy napon a fiamnak a tisztítótűzben kell majd megkeresnie. Ez kétségtelenül felelősséget ró rám, de nagyon nagy örömmel tölt el, hogy milyen sok jót tesz Carlo. Látom, hogy sok embernek konkrét segítséget jelent. Az eucharisztikus csodákról szóló kiállítása öt földrészre kapott meghívást. Ázsiából, Afrikából, Ausztráliából, az Amerikai Egyesült Államokból, Latin-Amerikából és Európából is érkeznek hozzánk levelek, olyan emberek tanúságtételeivel, akik sok év után megtértek, vagy újra közel kerültek a hithez. Egészen különleges dolog ez. Látom a gyümölcseit annak, amit tett, pedig csak tizenöt évet élt. Sok mindent hagyott maga után.
Hogyan született meg Carlóban ez a különleges kapcsolat az Eucharisztiával?
– Hétéves korában volt elsőáldozó, és onnantól kezdve egyetlen napon sem mulasztotta el, hogy elmenjen a misére, és szentségimádást végezzen a szertartás előtt vagy után. Számára alapvető fontosságú volt ez: ha elutaztunk, azon aggódott, hol van a legközelebbi templom a szálloda közelében. Az Eucharisztia iránti szeretete, amit ő úgy nevezett, „országutam a mennyországba”, arra vezette, hogy részt vegyen a plébániai életben. Tizenegy éves kora körül megkérték, legyen a hitoktató segítője, később maga is tartott hittanórákat.
Látta, milyen sok ember nem járul a szentségekhez, még vasárnaponként sem, és tapasztalta, milyen nagy a tudatlanság bizonyos témákban. Ezért találta ki, hogy létrehoz egy kiállítást, amely hatékony eszköz lehet arra, hogy felszítsa a lelkiismeretet, felébressze azokat az embereket, akik rutinként élik meg az Eucharisztiát. Fel akarta rázni a lelkeket, és ez sok gyümölcsöt termett. Órákat töltött azzal, hogy elkészítette a tablókat, a feliratokat, nyaranta ezzel foglalkozott, ahelyett hogy a barátaival játszott volna. Sok áldozatot kívánó munka volt, de engedtem, hogy csinálja, az iskolai kötelességeiben nem gátolta. Fontosnak tartotta, hogy az emberek megértsék az Eucharisztia jelentőségét.
Hogyan emlékeznek a családban Carlóra?
– A testvérei négy évvel a halála után születtek. Hallják, hogy beszélünk róla, imádkoznak hozzá, közel érzik magukhoz. Ők is különlegesen hívő gyerekek: azon veszekednek, ki imádkozza aznap a rózsafüzért. Carlo az életük része. Sajnos nem ismerhették személyesen, de mindig velük van.
Milyen várakozásokkal tekintenek a boldoggáavatási eljárásra?
– Carlo azt mondta: kilométeres sorok állnak egy koncert vagy egy focimeccs helyszíne előtt, de a tabernákulum előtt üres a tér. Mi szerencsésebbek vagyunk azoknál, akik Jézussal éltek, mert elmehetünk otthonról a legközelebbi templomba; mintha csak itt lenne mellettünk Jeruzsálem. Carlo fontosnak tartotta, hogy az emberek megértsék, milyen végtelenül nagy ajándék ez. Isten velünk van, és ezért mindenkinek oka van a boldogságra, a reményre. Akkor is, amikor el kell szenvednünk a kereszteket. Carlo azt mondta: „A Golgotára mindannyian felmegyünk.” Szentté válhatunk az út során.
Forrás és fotó: Agensir
Fordította: Thullner Zsuzsanna
