Marcellus századosként szolgált a Tingisben (ma Tanger) állomásozó császári hadseregben. Mivel Diocletianus császár alatt egyes csoportok számára kötelező volt a katonai szolgálat, valószínű, hogy nem a saját akaratából lett katona és tiszt. Mint keresztényt már a felesketés pogány vallási formája is nehéz helyzetbe hozta. A katonákat továbbá kötelezték a kultuszrendezvényeken, a nyilvános játékokon és ünnepélyeken való részvételre, amelyek mindig vallási jellegűek, sőt végső soron bálványimádások voltak.
Amíg az illetékes fölöttes szemet hunyt, az olyan keresztény tiszt, mint Marcell, úgy segített magán, hogy távol maradt a pogány áldozati cselekményektől. Egyes keresztény tisztek más kiutat találtak: helyettest fizettek, aki az ő képviseletükben ellátta a szolgálatot az áldozati ünnepségek alkalmával. Ez azonban nem mindig volt lehetséges. Diocletianus 297-ben, a manicheusok elleni ediktumában világosan és határozottan kifejezte, amit az idegen vallásokról gondolt: a római állam hagyományával való szakítást látott bennük, és követésüket bűntettnek minősítette.
298. július 21-én a Tingisben állomásozó római tiszteknek, mint a Római Birodalomban mindenütt – részt kellett venniük a Diocletianus, Maximianus, Constantius és Galerius császár tiszteletére rendezett ünnepségen. Ez kultuszrendezvény volt az istenné nyilvánított császárok tiszteletére, akik felvették a „Iovius”, vagyis „Jupiter fia”, és „Herculeus”, vagyis „Hercules fia” címet, és ennek megfelelően isteni tisztelet illette meg őket.
Marcellnek ezen a napon kikerülhetetlenül szembe kellett néznie azzal a lelkiismereti kérdéssel, hogy mint kereszténynek hogyan kell viselkednie ilyen helyzetben. Nem akart részt venni a császárok istenítésében, ezért nyíltan elmondta prefektusának, hogy nem lehet jelen, aki szemet hunyt efölött. Egy héttel később azonban, bizonyára az ünnepélyes zárórendezvény alkalmával nyíltan szembeszegült.
Október 30-án elővezették. A vád képviselője ezt mondta: „Marcellus reguláris századosi szolgálatában nyilvánosan eldobta magától katonai jelvényeit, és azt állítja, hogy ezek bemocskolják és megalázzák. A bírósági eljárás során lázító beszédeket is tartott. Halálra ítélem.” Amikor Marcellust a kivégzésre vezették, így szólt elítélőjéhöz: „Agricolanus, Isten áldjon meg!”
