Kormos István egyik legszebb verse (Nakonxipánban hull a hó) a háborúban elpusztult, elégett Gulácsy-képek költői rehabilitációja: saját életébe mentette át a festő világát. De Kormos költeményénél korábbi Weöres Sándor ciklusa: Dalok Na Conxy Pan-ból, néhány sorát föl is olvasta annak idején a Nakonxipán zenéi című, készülő rádióműsorom számára: Szép városodban tévedezve jártam, aztán a Hét Harangvirág Terén lehelletednek szobránál megálltam s homlokod titka átömlött belém.
Festmény, vers, muzsika egymást inspiráló, gazdagító rezonanciáit fedeztük föl ebben a műsorban: Mozart Don Juan nyitányának ágaskodó, majd visszahulló skála menetei közt a zene fájdalmas és vonzó örvényei nyílnak, miközben magunk előtt látjuk a Gulácsy festmény éjszakai kertjét, Don Juan bájos, ruhátlan nőt rejt széles ívű, kacskaringós köpenye alá. A festő és meseíró Gulácsy nemcsak Wagnerért lelkesedett, egyik modelljét arra kérte, hogy Mozartot zongorázzon a szomszéd szobában, míg ő születő képén dolgozik. Gulácsy szerint valahol Japán és a Hold között van az ő álomországa, melynek nyelvét csak ő érti, bár szótárt is készített hozzá. Kosztolányi szerint finom, szertartásos, nemes úriasságát az őrültségben sem vesztette el ez a különös festő, akihez legelőbb Juhász Gyula írt verset, felidézve a Körös-parti kávéházban eltöltött boldog együttlét óráinak emlékét:
Lajos, emlékszel Váradon tavasszal A kis csapszékben, hol Watteau lakott, Lerajzoltál vén márkit, vaskalappal S tegnapnak láttad már a holnapot. Gulácsy tehát kedvelhette a barokk kor mesterét, akárcsak Debussy, aki Watteau-kép ihletésére komponálta meg mámoros zongoradarabját, az indulást a boldog szigetre, Kithérára, amely az ókori mondavilág szerint a szerelem hazája. Ülünk a Muraközi úti házban, Weöreséknél s tűnődünk Watteau és Gulácsy képein, Debussy és Mozart zenéjén, Kormos Pista és Sándor versein. Károlyi Amy szerint Watteau-ban van valami díszletszerű, de ez nem olyan színpadi, masztik-szagú díszlet, inkább az álom díszletei ezek… Ott élnek Gulácsy Nakonxipánjában
