Fotó: Lambert Attila
Az 1úton zarándoknap nemzetközi, határokat átlépő esemény. És a határokat tagadó is: közösségteremtő, ajtókat és szíveket nyitogató. A Mariazellből Csíksomlyóba vezető Mária-út teljes hosszán, apró szakaszokon zajlik egy időben, egy napon át, hogy az együtt zarándoklók összetartozását – mint a honlapon írják: nemzetiségtől és hitbeli meggyőződéstől függetlenül – érzékeltesse. Mi két helyszínen, két zarándokcsoport útjának kísérőiként, tanúiként voltunk jelen augusztus 25-én – igaz, a másodikon tévedésből, mivel az Apostolok Királynője apácarend körülbelül negyven tagja ugyan szintén augusztus 25-én zarándokolt, de nem az 1úton résztvevőiként. Mint kiderült: mégsem tévedtünk olyan nagyot. A szakasz, amelyet kiválasztottunk, az Anna-rétről indul. Nehéz parkolóhelyet találni, és már a Normafa felé közeledve sok anyukát, házaspárt látunk kiszállni a kocsiból; nem ritka, hogy egészen pici gyerekekkel. Az éjszakai vihar, eső utóhatása a kivételesen intenzív, leginkább kamillára emlékeztető virág- és földillat, amely valósággal megcsapja az orrunkat, és velünk is marad a következő órákban. A fények is mások, a levegő pedig őszillatú, míg tegnap még dühöngött a nyár. Amikor egy apró erdőfolton át a rét felé indulunk, egy gazdátlan, talán eldobott, üres hátizsákra figyelek fel a közeli villanypózna mellett. Kollégám eközben egy siklót bűvöl, amelyre csaknem rátapostunk. Megjelenése kedves üdvözletként hat, és arra emlékeztet, hogy vendégek vagyunk itt. A hátizsák pedig arra, hogy zarándoknak lenni: ez maga az emberi, földi létállapot.
A kápolna mellett már sokan várakoznak, az összkép a játszótérrel és a sok gyerekkel leginkább egy majális hangulatát idézi. Rigóné Tomka Lea koordinátor nyilatkozik éppen egy forgatócsoportnak. Arról beszél, hogy ez a szakasz augusztus utolsó szombatján öt év óta minden alkalommal körülbelül ötven családot mozgat meg. Nem kirándulás, bár ahhoz nagyon hasonló: gyerekek zarándoklata, énekekkel, imával, pecsételős és mesélős állomásokkal.
A mesemondó, Szláby Tibor plébános pár perccel később szót kér, és a gyerekeket megszólítva zarándokkagylót ad körbe, amelyet egy caminózótól kapott ajándékba. Aki adta, zarándoklatának mély élményét is megosztotta vele. A hétszáz kilométer során rengeteg kellemetlenséget kellett elviselnie, de az út végén, a tengernél boldogság töltötte el az érkezőt. Bármilyen nehéz volt is, megérte. Mi ma csak egy egészen rövid szakaszt teszünk meg, amely nem lesz nehéz. De ez a rövid út is az áldozatvállalás fontosságára emlékeztet. Áldozat a gyermekvállalás, az anyaság is. A sok fájdalom, de a sok öröm útja is.
*
Az első állomáson, szinte pár méterrel később – ez valóban a minik minizarándoklata – Tibor az anyaság ajándékáról és saját nehéz születéséről beszél. Édesanyját ugyanis szívbetegsége miatt le akarták beszélni fia megszüléséről, ám ő a kockázatok ellenére önfeláldozóan vállalta, és később még két lánynak is életet adott. Isten számára semmi sem lehetetlen. Manapság mégis sokan félnek anyává és apává válni.
Amikor továbbindulunk, azon gondolkodom, mi lehet a gyermekvállalástól való félelem és az egyedülállók aránya növekedésének az oka. És a Nyolc nő című filmdráma egyik felejthetetlen betétdala jut eszembe. „Hogy ne legyünk egyedül, a tavaszért élünk, s ha elmúlt a tavasz, újabbat remélünk. Hogy ne legyünk egyedül, gyermeket vállalunk, gyermeket, aki egyedül lesz, mint minden fiunk-lányunk. Hogy ne legyünk egyedül, katedrálist építünk, egy csillagba kapaszkodunk, s így nem leszünk egyedül. Hogy ne legyek egyedül, szeretlek és várlak, hogy áltassam magam: nem a magány a társam.” A kissé suta fordításon is átjön a társ, a közösség iránti vágy elementáris ereje, amely mégis annyiszor zátonyra fut. Ahogyan az erdei úton a rengeteg gyerek és szülő között haladok, annak a sejtelme környékez meg, hogy a múló időnek valamiként gyógyszerei a gyerekek, és az öregedésnek is egyfajta patinát adnak: a világ rendjeként jobban el tudjuk fogadni, ha gyermekek igazolják. De a rejtély attól még megmarad: ma sokkal nagyobb a félelem a gyermekvállalástól, mint korábban, aminek az is oka lehet, hogy nehezebben megy az erős párkapcsolatok kialakítása.
*
Negyedórával később a „Három katona” feliratú kőrakássírnál állunk meg. Tibor két önként jelentkező anyukát kér egy kis szereplésre. Ettől először mindenki ódzkodik, de amikor elmondja, hogy Mária és Erzsébet találkozását kellene előadni, rögtön akadnak vállalkozók, akik ráadásul meglepően flottul rögtönzik a minidarabot: fejből tudják a szentírási szöveget, és megilletődöttségük csak még bensőségesebbé teszi a jelenetet. Amikor a végén megölelik egymást, többen elérzékenyülnek. Tibor pedig úgy kommentálja a látottakat, hogy jó lenne, ha minél többen átélhetnék: az anyaság öröm, és olyan öröm, amelyet meg lehet osztani másokkal.
A következő – utolsó előtti – állomás a Csacsi-rét, amelyen a gyerekek és kollégám Dörmit kapnak, Tibor pedig Szent Mónikáról mesél, aki férjéért és fiáéért, Szent Ágostonért egyaránt sokat imádkozott. Sok-sok éven át kitartó maradt az imában, így végül férje is, fia is megtért.
*
A Csacsi-réten ér bennünket a telefon, hogy jó lenne találkoznunk egy másik zarándokcsoporttal is: a Parlamentet, a Gellérthegyet, a Sziklatemplomot, a Hősök terét és a Szent István-bazilikát Madassery Sebastian atya idegenvezetésével felkereső bécsi szerzetes nővérekkel, akik csak ma vannak itt. Ez a lehetőség nagyon fellelkesít bennünket, ezért visszasétálunk az autóhoz, és keresésükre indulunk. Először az a terv, hogy a Hősök terén érjük be őket, de aztán inkább a bazilikánál várunk rájuk. Csak körülbelül egy óra múlva érkeznek meg, amikor már majdnem feladjuk. Ők is különböző helyszínein élnek-dolgoznak a világnak: Szlovákiában, Ausztriában, Németországban, Indiában és a Fülöp-szigeteken. Határok nélkül, hiszen katolikusnak, azaz egyetemesnek lenni maga a határok, a más nemzetektől való elzárkózás tagadása, mondja Sebastian atya.
