Egész életében vezekelt, e téren a kétszáz évvel korábban élt, ugyancsak domonkos harmadrendi Sziénai Szent Katalin volt a példaképe. Sokat olvasta Granadai Szent Lajos és Keresztes Szent János írásait, és nagy tisztelője volt Solanói Ferencnek, aki 1596-tól misszionált Peruban. Keresztes Szent János lelki tanítványaként abból a felismerésből indult ki, hogy a teremtmény semmi önmagától, de Isten épp azért teremtette, hogy a kegyelemmel hozzá emelkedjen.
1606. augusztus 10-én öltötte magára a domonkos harmadrendi nővérek ruháját. Csak azért nem lett domonkos apáca, mert Peruban, sőt Dél-Amerikában akkor a rendek női ágai még nem telepedtek le.
Először a szülői házban, majd egy barátnője otthonában elkülönített szoba volt szerzetesi cellája. Napjaiból olykor tizenkét órát is lefoglalt a szóbeli és a szemlélődő imádság. Lelki gyakorlatait munkával váltogatta: font, szőtt, hímzett, művelte a kertet, bevételeivel szüleit és a rászorulókat támogatta.
Életre hívta a földrész első női kolostorát, igaz, ő maga nem érte meg a megnyitását, hat évvel korábban meghalt. Megszervezte a női szerzetesközösségi életet, illetve az intézményesített szeretetszolgálatot is. Bár írásaiból kevés maradt fenn, a töredékekből kitűnik, hogy világos tanítást adott kortársai számára az Istenhez vezető útról.
A szigorú vezeklés, a másokért való szünet nélküli fáradozás korán ágynak döntötte. Utolsó óráiban ezt mondogatta: „Jézusom, Jézusom, maradj mellettem!”
Halála után azonnal általános tisztelettel vették körül Limától Madridig.