A biblia üzenete

Nem csak Jézus hallgatói esnek zavarba a Mester szavaitól. Jóllehet a magyar fordítás tapintatos, János evangélista mégis azt írja, hogy aki nem rágja Jézus húsát és nem issza a vérét, annak nem lesz kapcsolata Istennel, sem örök élete. A nyári kánikulában különösen nehéz felfogni e szavakat. Talán mégis érdemes elgondolkozni rajtuk.
János evangélista ismeri a három együttlátó (szinoptikus) kollégája evangéliumát, s évtizedekkel később ő már mást tart fontosnak hangsúlyozni. A gnosztikus tanítások beszüremkedtek a keresztények köreibe, és doketista nézetek is előkerültek, amelyek szerint Jézus teste csupán látszólagos test, így szenvedése, és minden, ami ezzel kapcsolatos, puszta látszat volt. Talán ezért is látta lényegesnek János, hogy egyértelművé tegye: nem csak valamiféle lelki test az, amivel élniük kellene Krisztus követőinek, hanem annyira valóságos kapcsolatba kell kerülniük vele, mint akik a húsát eszik. Nem spirituálisan, hanem valóságosan.
Szörnyű véresen hangzik mindez, nemcsak az akkori hallgatóknak, hanem nekünk is. Jézus korában ismerték az állatáldozatokat: az áldozati bárány, borjú egy részét elégették, egy másik részét pedig közösségileg elfogyasztották. Valóságos étel alapanyaga lett, és elfogyasztása valóságos részesedés volt az istenségnek tett felajánlásból, egyesülés, amelyből erőt kaptak, testit és lelkit is.
Hogyan adja ezt Jézus? Miként történik ez ma? A hogyanokra nem felel a Mester, mert Isten egészen másként működik, mint amit mi megérthetünk. De van tapasztalatunk húsról, kenyérről, éhségről, erőt adó ételről. Jézus azt mondja: legalább ennyire valóságos az a kapcsolat, táplálék, segítség és erő, amit Isten ad az embernek. Csak éhségre és nyitottságra van szükség hozzá: egyszóval hitre.
A történelemben voltak szélsőségei ennek az éhségnek: a XIII. században zsinatnak kellett megparancsolnia, hogy minden hívő évente legalább egyszer áldozzék, egyen az élet kenyeréből. Aztán a XX. század elején X. Piusz pápa már arra biztat, hogy a hívek minél gyakrabban járuljanak a szentáldozáshoz.
Tiszteletteljes tartózkodás vagy vágy nélküli mindennapiság? A szélsőségek helyett talán a vágyakozás helyreállítása lehet a fontos. „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér” – írja szerelmének Shakespeare. A szerelmes tudja, mi a vágyakozás, a valódi testi-lelki éhség a párja iránt, és hogy milyen boldogság, önmaga felettiség, erő és energia a beteljesedő találkozás. A szerelmes azt akarja, hogy örökké tartson a pillanat, egy életen át, vagy még az­után is.
Életünkben érdemes megtalálnunk a valódi találkozási pontokat Istennel, s nem csupán lelki módon érintkezni vele, hiszen egész testünkkel-lelkünkkel együtt hív kapcsolatra, és teljes személyünknek ad örök, boldog, beteljesülő életet. Rajtunk múlik, eszünk-e, iszunk-e vele, belőle.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..