A kalács vagy a foszlós fehér kenyér valaha a jólét és a gazdagság jele volt – ma azt sem tudjuk, hogyan kerüljük a kenyeret, vagy hogyan válasszuk a teljes kiőrlésűt, a barnát és a félbarnát, egyszóval a tartalmas, komoly kenyeret. Pál is ilyesmiről beszél, de a lélek és a hit világában, amikor azt írja a korintusiaknak, hogy először gyerekeknek való táplálékot adott nekik (1Kor 3,2), majd mire megérett rá a közösség, már felnőttnek szánt étellel táplálta a lelküket.
A zsoltárok imádkozása ilyen súlyos, alaposan megrágni való, már-már csak felnőtteknek adható lelki ennivaló. Az első pillanatban talán nem is értjük, miért kell évezredekkel korábbi, névvel vagy név nélkül író és imádkozó emberekhez csatlakoznunk, hogyan táplál minket az ő hitük, miért lehet a miénk is az ő félelmük, haragjuk, szenvedésük. Olyan őszinték Istennel, hogy az szinte zavarba ejtő. Imádságaikban gyakran ősi, mára alig ismert vallásos szokások jelennek meg, közben az alaphelyzet, amelyben élnek, túlontúl ismerős: az ember fél, bajba jut, megbetegszik, és könyörög, kiált Isten felé, hogy segítsen. Vagy fordítva: szeretnénk mi is olyan Istenben hinni, aki nemcsak velünk szenved, hanem velünk is örül. Első hallgatója belső kételyeinknek, de sikereinkben is mellettünk van, büszkén, mint Atya, mint Fiú, önzetlen testvér, mint inspiráló, éltető Lélek.
Aki a zsoltárokat a kezébe veszi, bizonyára már maga is úton van. Kezdi megismerni saját mélységeit, és felfedezni azt a különös visszhangot is, amelyet Isten jelenléte kelt bensejében. Donatella Scaiola talán éppen erre a belső utazásra gondolt, amikor Úti zsoltároskönyvnek keresztelte művét. A zsoltárok szövegét rövid, lényegre törő bevezetéssel látta el, hogy aki meg akarja emészteni ezeket az ősi imákat, táplálékot kapjon, az úton kitarthasson, és olykor megérezze a célba érkezés örömét.
Ez az út azonban nem csak befelé vezet, és nem is csak magányos felfedezés, oldalunkon Istennel. Ha messze a múltba tekintünk vissza, Jézusra gondolhatunk, aki valaha szintén imádkozta a zsoltárokat, s még korábban Dávid királyra, akit sokáig a zsoltárok szerzőjének is tartottak. A történelmi távlatok mellett azonban arra is gondolhatunk, hogy a zsoltárokat a mai napig az egész Egyház nevében imádkozzák papok és szerzetesek, és persze mindazok, akik elindultak ezen a bizonyos úton – hogy hova, azt talán csak Isten tudja. Mindenképpen közelebb hozzá, közelebb egymáshoz, és közelebb egy igazságosabb, reménytelibb világhoz.
