Már érkezett felkérés a katasztrófavédelmi szervezetek részéről, de igazi eredményt még nem sikerült elérni. Ennek több oka is van: A katolikus egyház nem igazán érzi a lehetőségeit a rétegpasztoráció területén, mivel a specializáció, illetve a területen kívüli pasztoráció – néhány jól körülhatárolható területtől eltekintve – idegen az egyház jelenlegi struktúrájában. – Hiányzik azoknak a szükséghelyzeteknek a pontos meghatározása, amelyek során lelkigondozásra van szükség. – A valláshoz kapcsolódó lelki segítséget Magyarországon nem támogatja a társadalombiztosítás. – Az egyházmegyék számára a XIX. században megjelenő és fokozatosan változó „rohamszolgálatok” még mindig új területet jelentenek, intézményesültségük és változandóságuk sokszor fejtörést okoz az egyházi vezetésnek. Az utóbbi években a nyugati mintáknak köszönhetően egyre több impulzus éri egyházunkat és társadalmunkat, hogy a katasztrófát megélt személyek számára összetett, vagyis testi és lelki segítséget nyújtsanak. Több esetben tapasztalható, hogy Nyugatról érkező turisták tömeges katasztrófája esetén speciális segélycsoportok érkeznek az anyaországból, és ilyenkor kapcsolatot keresnek a helyi kollégákkal. A WHO, az ENSZ egészségügyi szervezetének meghatározása szerint az egészség a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapota, azaz nem egyszerűen a betegség hiánya. Ennek értelmében a lelkészek beavatkozása minden olyan esetben szükséges, amikor az egyén egészségét valamilyen külső vagy belső hatás erősen veszélyezteti. S érdemes ezzel kapcsolatban is utalni arra, hogy a II. vatikáni zsinat tanítása szerint a pasztoráció az egész emberről való gondoskodást jelenti. A katasztrófalelkészség azzal a speciális réteggel foglalkozik, amely valamely okból magas stresszélményeket él át, és ebben a helyzetben segíti az egyénnek a hirtelen megváltozott környezetben szükséges szerepváltozását. A katasztrófalelkész feladatának legfontosabb része, hogy a stresszhelyzetbe került ember mellé álljon, támogassa, illetve információval, megküzdési stratégiákkal lássa el. A lelkészek mind vallási, mind világi segítség igénybevételével, a kliens szükségleteit figyelemmel kísérve a stresszhelyzetben lévők önismereti, vallási és világnézeti kérdéseivel kapcsolatos megoldások megtalálásának és az egészségvédelem segítőjévé válnak. A hatékony fellépésnek és a káros hatások kiküszöbölésének igazi záloga a folyamatos kontrolltevékenység, és szükség esetén a részcélok módosítása. A katasztrófalelkészségek működésének az alábbi főbb ismérvei vannak: – Olyan egyházi megbízatás – lelki segítséget nyújtó „bevetési egység”–, amely lelki elsősegélyt nyújt annak, aki speciális szükséghelyzetbe került. – E lelki segítségnek azonnal és a trauma helyszínén kell a rászoruló rendelkezésére állnia, vagyis a szolgálat időben behatárolt, hiszen az első segítségnyújtáshoz rövid idő áll rendelkezésre. A szolgálat célja ezért az, hogy az érintett személyeket a szerencsétlenség helyszínén, a helyzet önálló feldolgozásának kezdetétől lássák el. – A katasztrófalelkészség spirituális, vallási alapú segítségnyújtásának része, hogy felkínálja a krízis megoldásának, a szembenézésnek, illetve a búcsúrituálénak a lehetőségét. Ez lehet közös ima, áldás, a trauma közlőjének segítése, összességében az érintettek és hozzátartozóik, környezetük méltóságteljes, emberi kezelése. – A szolgálatnak minden vallású és nemzetiségű ember számára rendelkezésre kell állnia, aki balesetet vagy halálesetet élt át, illetve extrém helyzetbe került, és azt egyedül csak nehezen vagy egyáltalán nem tudná feldolgozni. – A katasztrófalelkészség – a nyugati mintákból ez jól látható – főállású szakembereket és önkénteseket foglalkoztat, ami pontos működési keretek betartását igényli. – A katasztrófalelkészség nem irányul misszióra, a bajbajutott vallási meggyőződésének megváltoztatására. Ausztriában és Németországban az állam és az egyházmegyék együtt dolgoznak e területen. Jellemző, hogy a két ország harmincöt egyházmegyéjéből valamennyiben elindult e kezdeményezés, hogy a Szentírás és a zsinat iránymutatását kövessék. A Notfallseelsorge (NFS) modell keretében olyan szervezeteket alakítottak ki, amelyek több állami szolgálattal együtt dolgoznak. Közös gyakorlatokat, képzéseket szerveznek, melyek célja, hogy készséggé váljon annak felismerése, hogy egy adott krízishelyzetben kinek mi a feladata, illetve hogy megismerjék egymás tevékenységét. Ebből következik, hogy például az NFS riasztása is a területi riasztási központon keresztül történik. A tevékenység a legteljesebb értelemben ökumenikus, egyes helyeken interkulturális, sőt vallásközi. Berlinben például a zsidó vallási vezetők és a muzulmán orvosok szövetsége is tagja az NFS-csoportnak. Magyarországon a katasztrófavédelem tudományos tanácsának 2001-es ülésén felvetették a magyar egyházak bevonását a katasztrófaelhárítás munkájába. Ennek indokaként a lelki segítséget igénylők magas száma hangzott el. Magyarországon az egyház katasztrófahelyzetben is főleg a szentségek kiszolgáltatásában, illetve anyagi segítség összegyűjtésében és célba juttatásában fogalmazza meg feladatát, és e tevékenység csak a közvetlen áldozatok ellátására korlátozódik. Ebben az esetben e tevékenységet – az egyház gyakorlata alapján – elsősorban papok láthatnák el, önkéntesek lelkigondozóként alig vehetnének részt a munkában, csupán adományosztóként. Egy szélsőséges élethelyzetben (mondjuk baleset során) azonban papként nem mindig könnyű ráérezni arra, mire van szüksége például egy gyermeknek vagy egy nőnek. Továbbá annak eldöntése is nehéz, hogy ha több sérült van (például egy buszbalesetnél), kivel foglalkozzon egy lelki segélyre, szentségkiszolgáltatásra „szakosodott” pap. Annyi bizonyos, hogy a nemzetközi tapasztalatokat át lehet ültetni a magyar egyházmegyei hálózatra, ha az egyház tanuló és tanító egyházként viszonyul ehhez az új területhez. Ha a társadalom vagy az egészségügyért felelős személyek szempontjából fontosnak tartjuk a példamutatást abban, hogy miként kell egy krízishelyzetben test és lélek egységét szem előtt tartva ellátni embereket, akkor mindenképp érdemes végiggondolni a rendelkezésre álló lehetőségeket. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy megváltozott a „feladatkörünk”: immár nemcsak a lélekért, hanem az egész emberért vagyunk felelősek. Azon persze lehet és kell vitatkozni, hogy e felelősségen mit értünk, és hogyan lehet ebből fakadó feladatokat vállalni egy tömegeket érintő új, speciális területen.
a szerző plébános
