Itt az idő, hogy tettekre váltsuk a fohászt

Fotó: Lambert Attila

Horváth Zoltán plébános köszöntötte az egyházak vezetőit és a híveket. Az imaórán részt vett a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (MAZSIHISZ) elnöke, Heisler András, valamint a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) főtitkára, Fischl Vilmos.
Snell György esztergom-budapesti segédpüspök, a Szent István-bazilika plébánosa elmélkedése elején a 133. zsoltárból idézett: „Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! Olyan az, mint a drága olaj a fejen, amely lecsordul a szakállra, lecsordul Áron szakállára, palástja szegélyére. Olyan ez, mint a harmat a Hermonon, mint a Sionra lehulló harmatcsepp, mert az Úr ott áldást ad: életet mindörökre” (Zsolt 133,1–3).
A püspök felidézte Szent Ágoston szavait: „Mennyi könnyem elfolyt a zsoltárok éneklése közben! Mélyen meghatottak a templomodban édesen csengő énekek. Beözönlöttek a hangok füleimbe, szívemre rászállt az igazság harmata, kigyulladtak bennem a jámbor érzések, megeredtek könnyeim – s a könnyek igen jól­estek nekem.” A zsoltárokat megszületésük óta az Istenhez fordulás iskolájának tekinthetjük – mutatott rá Snell György. – Zsoltárt imádkozni azt jelenti, hogy a zsidó nép, Jézus, Zakariás és Erzsébet, Mária és József, az apostolok imádságát mondjuk. A zsoltárok közösségi imák, de amikor mondjuk őket, az nem azt jelenti, hogy ezek nem a mi szavaink, hiszen amiért könyörgünk, azt mi magunk szeretnénk, azt szívünkből kívánjuk, sőt, akarjuk.
Snell György hangsúlyozta: a zsoltárok igazságát csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha közösségben fordulunk Isten felé. Ha egy irányba, a közös Atya irányába tekintünk, akkor részünk lesz a békében és az örök életben.
A 133. zsoltár megnevezése: zarándokének. Ezt akkor mondták, amikor a különböző törzsek együtt zarándokoltak Jeruzsálembe, és jól­eső érzéssel állapították meg: „Milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek.” A Biblia is tanúskodik arról, hogy az emberek között bizony sok ellenségeskedés lehet: Káin és Ábel, József és testvérei, Ézsau és Jákob… De a zsoltárnak ez az egy­értelmű sora nagyon jól megmutatja, hogy vannak kegyelmi pillanatok, amikor minden viszály jóvátehető, és hogy a testvéri béke nem illúzió.
Elmélkedése végén Snell György püspök felidézte II. János Pál pápa és zsidó barátja, Jerzy Kluger egyik találkozását. A búcsúzásnál mindketten a kezüket nyújtották, de végül a kézfogásból ölelés lett. A pápa ekkor azt mondta: Egy napon a zsidóknak és a keresztényeknek így kell találkozniuk. Kérjük az Urat, hogy a szent pápa szava valóra váljon!
Frölich Róbert főrabbi felidézte, hogy előző nap, szombaton Mózes második könyvéből azt a részt olvasták fel közösségeikben, amely a történelem talán egyik legnagyobb csodáját mondja el: a zsidók menekülnek a fáraó és katonái elől, kettéválik a tenger, és a zsidók megmenekülnek, száraz lábbal kelnek át a tengeren.
Ezek után a nép két, ártatlannak tűnő kérdést tesz fel: Mit fogunk inni? Mit fogunk enni a pusztában? (vö. Kiv 15,24 és 16,3) Azt hinnénk, hogy az a nép, amely túlélte az Egyiptomot sújtó tíz csapást, majd átkelt a tengeren, nem gondolja, hogy Isten, aki megszabadította a rabszolgaságból, nem fogja táplálni. A zsidó irodalom javarészt úgy értelmezi ezt a szakaszt, mint amely a nép kishitűségét mutatja meg. Ám nem csupán erről van szó – hangsúlyozta a főrabbi.
A nép azt kérdezi: mi lesz a táplálékunk, mi az, ami majd erőt ad nekünk, és ami frissen tart minket? Ez nem kishitűség, ez a jövő kérdése. A nép még nem tudja, hogy a vándorlás célja a kinyilatkoztatás, a tíz ige. Csak azt érzik, hogy szükségük van valamire, ami életet ad nekik, ami frissen tartja, mindig megújítja őket.
Frölich Róbert rámutatott: Isten valójában már korábban választ adott a kérdéseikre. Amikor a fáraó üldözőbe vette a zsidókat, Mózes hosszasan fohászkodott, Isten pedig azt mondta neki: „Mit kiáltasz hozzám! Szólj Izrael fiainak, hogy induljanak!” (Kiv 14,15). Isten válasza egyértelmű. Mindennek megvan a maga ideje, a helye az ég alatt. Megvan a helye a fohásznak és a cselekedetnek is. Az embernek kutatnia kell Isten akaratát, de nem elég a fohász, a könyörgés – a mannát fel kell szedni a földről, és el kell indulni. Kérni kell a Seregek Urát, hogy adjon szeretetet, megértést, békességet, de ő csak úgy nem adja ezt meg. Cselekednünk kell. Itt az idő, hogy megfogjuk egymás kezét, hogy tettekre váltsuk a fohászt. És ha így teszünk, ha együtt tudunk haladni, akkor Isten is odateszi a magáét a tetteinkhez. Akkor nincs lehetetlen: szétnyílik a tenger, és mi száraz lábbal kelünk át rajta.
Az elmélkedések után ­Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga főkántora zsoltárt énekelt Dobszay Péter orgona­művész kíséretével. Az imaórán Merczel György kántor-karnagy, illetve az Avilai Nagy Szent Teréz-templom taizéi ifjúsági ének- és zenekara is zenei szolgálatot teljesített.
Imádságot mondott Steinbach József református püspök, a MEÖT elnöke, Fabiny Tamás evangélikus püspök, Kászoni-Kövesdi József, a Magyar Unitárius Egyház püspöki helynöke, Papp János, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke, Khaled A. László metodista szuperintendens, Pataki Albert, a Magyar Pünkösdi Egyház elnöke, valamint Ócsai Tamás, a Heted­napi Adventista Egyház magyar unióelnöke. Kérték az örökkévaló Istent, vezessen és tanítson minket, hogy a különbözések ellenére tanúságot tegyünk az egy Istenről, és toleráns világot építsünk. Könyörögtek a házaspárokért és a szülőkért, a szegényekért, a nincstelenekért és az otthonaikból elűzöttekért, végül pedig minden hívő közösségért.
Az est végén Frölich Róbert országos főrabbi és Snell György esztergom-budapesti segédpüspök Isten áldását kérte az egybegyűltekre.