Fotó: Lambert Attila
Ön és Béri Renátó kármelita szerzetes pap hétrészes előadás-sorozatban elemzik Avilai Nagy Szent Teréz A belső várkastély című misztikus könyvét, amelynek legfőbb konklúziója, hogy a bennünk lévő Isten önmagunkért szeret minket. Miért van az mégis, hogy folyamatosan kételkedünk ebben?
– Éppen az a lényeg itt, amit Teréz is vall: ha az istenkapcsolat intim, akkor ez a szeretet kétoldalú. Lehet, hogy én szeretem Istent, ám ha nem hiszem el, hogy ő is szeret engem, akkor ez növekedési területet jelent. Teréz innen indul ki, és azt mondja: az istenismeret egyúttal önismeret is. Ha vesszük a bátorságot és belépünk a várkastélyba, akkor a hét szoba mindegyike abban segít, hogy figyelmünket a központi lakásra irányítsa, amelynek üzenete ez: Isten bennem él és szeret. Ha elhisszük azt a valóban felfoghatatlan titkot, hogy Isten feltétel nélkül szeret minket, úgy, ahogy vagyunk, akkor egy ponton túl ebben a kétoldalú kapcsolatban megjelenik a motiváció, és többé nem arra vágyunk, hogy ajándékokat kapjunk, hanem átéljük azt, hogy mennyire szeret bennünket Isten, és válaszolni kezdünk erre a szeretetre. Az emberekkel való kapcsolataimban túlcsordul a szeretet – már nem valamiért szeretek, hanem csupán átélem, hogy szeretett vagyok, és elindulok a másik ember felé. Ez az agapé. Teréz azt mondja: az, hogy Isten és köztem mennyire intim a kapcsolat, lemérhető abból, hogy milyen a viszonyom az embertársaimmal. Szeresd Istenedet, mint legfőbb uradat, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat… Mindehhez azonban szükség van a helyes önismeretre. Magamat is egyre inkább egészben, egységben látom, a „már igen”-eket és a „még nem”-eket.
Mit jelent ez a két fogalom?
– A helyes önelfogadás azt jelenti, hogy reális képem van magamról. A „már igen”-területeim azok, amikor megélem az egységet önmagammal, a másik emberrel és az Úristennel. Már a születésem pillanatában rendelkezem kincsestárral. Tehetséggel, adottsággal – mindezeket kaptam. Ezek az erősségeim: értékek. Nagyon fontos, hogy rálássunk ezekre. Ezzel szemben vannak rossz tulajdonságaim is, ezek a „még nem”-területeim. A „még nem” lehetőség arra is, hogy merjek félni, és szembenézni a gyengeségeimmel. Az emberi kapcsolatokban, így a házasságokban is rendkívül lényeges, hogy világosan lássuk, mi az, amink van, mert a krízishelyzetekben rendszerint csak azt látjuk, ami nincs. Pedig sokkal inkább arra kellene összpontosítanunk, hogy mi mindenünk van. Ha valaki hozzám fordul a problémáival, és kiderül, hogy erőssége a kommunikáció, de a konfliktuskezeléssel gondjai vannak, akkor szakemberként ebben próbálok segíteni neki. Ez a növekedési terület. Van, aki beleragad a gyengeségébe, például egyre csak azt hajtogatja: türelmetlen vagyok, és bármennyire szeretnék, soha nem fogok megváltozni. A folyamatos önostorozással azonban csak blokkolja magát. Előfordul, hogy egy-egy rossz tulajdonsággal életem végéig együtt kell élnem, ezt el kell fogadnom növekedési területként.
Ha én el is fogadom, hogyan viszonyul ehhez a környezetem?
– Ez nem rajtunk múlik, de tapasztalataim szerint, ha a környezetem elfogad a rossz tulajdonságaimmal együtt, ez segítséget jelent, mert egyre reálisabb képem lesz magamról. Ez a helyes önismeret. Teréz azt mondja: ha sokat dolgoztunk ezen, akkor vizsgáljuk meg az Istennel való kapcsolatunkat, mert annak elfogadása, hogy értékesek és szerethetőek vagyunk, ebből a kapcsolatból tud igazán felfakadni.
Igen, de Isten tökéletes, teljes és végtelen, ezzel szemben mi messze nem vagyunk azok. A valóság azt bizonyítja, hogy ha valakinek rossz a természete, például ingerlékeny, türelmetlen, attól egy idő után elmenekülünk.
– Nagyon fontos annak a tudatosítása, hogy a tökéletesség nem egyenlő a hibátlansággal. Isten valóban tökéletes, teljes és végtelen, de irreális elvárás ilyen követelményeket támasztanom magammal szemben. Ez nem segíti az önelfogadást. Ha egy kapcsolatban valaki azt mondja a másikra: annyira ideges és türelmetlen, hogy inkább kerülöm a vele való találkozást, akkor ezzel a saját félelmét fejezi ki. Távolságot tart a másik embertől, mert nem akarja megélni azt, hogy a rázúdított haragjától egész nap rosszkedve legyen. Szakemberként miben tudok ilyenkor segíteni? Például abban, hogy rávilágítok arra, mi az, amiért egy kapcsolatban felelős vagyok, és mi az, amiért nem. A lényeg, hogy soha ne adjuk fel, ez a küzdelem örök. Folyamatosan úton vagyunk, és különböző állomásokra érkezünk. Számomra nagy segítség, hogy az utóbbi években megtanultam: a nehéz, kibírhatatlannak látszó helyzeteket ne átokként, hanem áldásként, valaminek az előfutáraként fogjam fel, még ha a megpróbáltatások jelenében nincs is ezekre rálátásom, és ha az, amit átélek, érzelmileg nagyon megterhelő is. A sok próba nem azért van, hogy Isten lenyomjon minket, hanem hogy egyre tisztábbá váljunk, és egyre jobban megerősödjünk.
Abban, hogy így látja ezt a kérdést, mennyire játszott szerepet az, hogy több mint tíz évvel ezelőtt súlyos betegség támadta meg a szervezetét?
– Továbbra is beteg vagyok, csak nem látszik rajtam. 2005-ben a hatodik gyermekemmel voltam várandós, amikor kiderült, hogy súlyos vérképzőrendszeri betegségem van. Előtte elvesztettem egy kisbabát. Az orvosok csontvelőt vettek tőlem, és egy olyan gyógyszert kaptam, amitől borzasztóan erős csontfájdalmaim voltak. Szerintem depressziós is lettem. Sok mindent megéltem, testileg és lelkileg is. A megharcolt fájdalmam és küzdelmem azonban most rengeteget segít a velem szemben ülő beteggel kapcsolatban, mert értem, amiről beszél. Megszületett a kisfiam, Gábi. Másfél éves volt, amikor kiderült, nem is az a betegségem, amit először megállapítottak, hanem egy sokkal rosszabb prognózisú, és az egyedüli megoldás a csontvelő-transzplantáció. Nincs rá orvosság, csak tünetileg kezelhető. Ma már azt mondom, megajándékozott vagyok, de amikor az orvosom először közölte velem a diagnózist, sokkot kaptam. Aztán nagyon erősen bízni kezdtem az Úristenben, abban, hogy ő mindent megad, amire szükségünk van. Azt mondtam: Uram, nem értem, hogy most mi történik, és igazából nem is akarom megérteni, csak annyit szeretnék kérni tőled, hogy csináljuk végig együtt. Felajánlom a hűségemet, kérlek, hogy vezess. Az egyik reggel, amikor a templomban egyedül imádkoztam, a csöndben Istentől ezt a választ kaptam: „Keresd az utat, én mindig veled leszek, de kell, hogy te is részt vállalj a gyógyulásodban. Segíteni fogok, bízz bennem.” Egyre jobban elmélyült a bizalmi kapcsolatom az Úristennel. Tizenegy év alatt ráhangolódtunk egymásra, és ma már a sok tapasztalat alapján azt mondhatom, hogy Isten szeretettje vagyok. Abban, hogy így érzek, Teréz belső várkastélya is sokat segített. Ez valóban szikla, amelyre építhetek, de nem két perc alatt jutottam el idáig.
Nagyon sokan vannak azonban, akik nem hiszik el, hogy ők is Isten szeretettjei.
– Véleményem szerint ennek a legfőbb oka az, hogy rengetegen vannak, akikben büntető, bosszúálló, haragvó istenkép él. Ha egy ilyen Istenben hiszünk, akkor nem tudjuk átadni neki magunkat. Én a betegségem idején hoztam egy döntést, és hagytam, hogy az Úr vezessen. Voltak borzasztóan nehéz időszakok, de végig bíztam benne, együtt haladtam vele, és megtapasztaltam, milyen gyönyörű gyümölcsök teremhetnek ebből a feltétlen bizalomból. Ezért nagyon mély kapcsolatom alakult ki vele. Itt megint visszatérek Terézre: az ő terminológiájában csak értékes és szerethető emberek léteznek, a sebeikkel és sebzettségeikkel együtt. Nagyon kemények tudunk lenni egymással, ezt mutatja a világ. De ezzel együtt is végtelenül jó, értékes és szerethető emberek vagyunk, s ezt magammal kapcsolatban is tudnom kell. Amikor ezt beengedem a lelkembe, az a cselekedeteimben megmutatkozik, és segít abban, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok. Vannak még területek, ahol növekednem kell, de ott van előttem annak a lehetősége, hogy újra és újra megpróbáljam elhagyni a rossz tulajdonságaimat. Ha ezt megértem és így teszek, akkor egyre nagyobb türelemmel fordulok a másik ember felé is, nem nevezem rossznak, ha éppen türelmetlen, ha kiabál, vagy ha olyat tesz, ami fáj nekem.
Feltétlenül hinnünk kell tehát abban, hogy karácsonykor megszületett a Szeretet-Isten, aki aztán az irántunk érzett végtelen szeretetében feláldozta magát a kereszten, majd feltámadásával legyőzte a halált.
– Így van. De a születés és a feltámadás között ott van a megtöretés, a kereszt. Mi is állandóan úton vagyunk, és gyakran sötétségben botorkálunk, míg végre a fényre jutunk.
