A Sanyikám jobban illett és illik hozzá: sohasem volt benne semmi bácsis. Mindig vidám, jókedvűen nevetett a legnehezebb helyzetekben is. Bőségben voltak ilyenek: a legnehezebb kort élte végig, s néha bámulatra méltó találékonysággal oldott meg reménytelen feladatokat is. (Most nem arra gondolok, amikor egymaga emelte ki Saád Béla autóját az árokból, hiszen ez is megtörtént, de voltak nehezebb pillanatok is, amikor az Új Ember léte forgott kockán.) Ütött-kopott oldalkocsis motorkerékpáron közlekedett viharkabátban, ellenzős sapkával. Később Volkswagen-kormánynál ült, de én ma is a motoron vélem látni, az oldalkocsi tömve a frissen nyomott, ötszázasával egybekötött hetilappal, hozta a nyomdából, majd vitte hatalmas csomagokban a pályaudvarra, sietősen, hogy elérje a postavonatot, hiszen a plébániák és az előfizetők várták az Új Embert. Nem sok fogalmam volt az életről, amikor az Új Ember kiadóhivatalába kerültem. A leghátsó íróasztalnál rendeztem és egy nagy füzetbe írtam a csekkeket. A kinti részleg igazgatója néha kolbászért és zsömléért szalajtott, ez már bizalmi feladat volt. Sanyi bácsi – akkor így szólítottam – talán megszánt, néha maga mögé ültetett, elkísérhettem vidéki útjaira. Vert bennünket az eső, fütyült a szél, de vele mindig biztonságban éreztem magam. Ügyeskedni kellett, hogy a lap életben maradjon. Megtanultam tőle. „Viselkedni” kellett, ő ebben is példát adott. Mintha álruhás herceg vezette volna a motort. Egyszer össze is tévesztették a felelős szerkesztővel. Bizalmába fogadott, vigyázott rám, megtanított sok mindenre. Krumpliszsákokat rakott a vállamra, s jókat derült, amint ingadozva cipeltem (vagy ledobtam) őket, s Dányban az éjszakában felzendült a hangja: „Uram, a járása instabil!” Persze csak tréfából uramozott, Lacikámnak szólított, s amikor a szívébe fogadott, fiacskámnak. Ma már egyetlen ember él, akinek a fiacskája lehetek, s ez ő. A lányánál él külhonban, de nagy ünnepek előtt mindig megcsendül a telefon, s ezt kérdi: „Hogy vagytok, fiacskám?” Így, többes számban, mert a fiam is a keze alá került, s ő is ugyanúgy szereti, mint én. Bizonyos kor után egyre többet gondolunk a múltra, azokra, akiktől kaptunk valamit, akik szebbé, tartalmasabbá tették életünket. Szerencsém volt, sok ilyen emberre emlékezhetem. Így jelenik meg emlékezetem vásznán Sanyi bácsi – akiből Sanyikám lett – és elválaszthatatlan társa, Zlamál Dezső. Kék az égbolt, fénylik a Balaton, ott állunk Akaliban, tűnődve szemléljük a boroshordót, hogyan kerül majd az oldalkocsiba. „Ne nyögj annyit” – mondta Sanyi bácsi. Nekiveselkedett, felrakta egyedül: „Látod, csak akarni kell.” Tőle is megtanultam, hogy derűvel el lehet viselni a megaláztatásokat is, mert a mosoly olyan, mint a páncél. Tőle leshettem el, milyen az igazi hűség. Ő tanított meg arra, hogy mindenkiben meglássam az igazi embert, még ha sebzett lélekkel rejtegeti is. Ma már más dimenzióban élek, de a múlt belém ivódott. Régen eltemettem szüleimet, s talán ezért is olyan simogató melegséget ébreszt a szívemben, amikor meghallom tőle ezt a szót: „Fiacskám.”
Mondd még soká, édes Sanyikám!
