A magyarság történelmét joggal tartjuk nehéznek, de szépnek. Valóban csoda, hogy a germán és szláv népek tengerében ez a gyönyörű nyelv fönnmaradt, és hatalmas irodalom nőtt ki belőle. A magyar állam megőrizte függetlenségét mind a Kelet-római (Bizánci), mind a Német-római Birodalommal szemben.
Megfogyatkozva, de túlélte az Oszmán-Török Birodalom hódító törekvéseit. A kereszténység testvérháborúi idején példát mutattunk a vallási türelemből.
Ellenálltunk a Habsburgok birodalmukba beolvasztó és németesítő törekvéseinek. 1848-ban az áprilisi törvényekkel (jobbágyfelszabadítás, népképviselet, polgári egyenlőség), majd 1849. július 28-án a zsidók emancipációjának törvénybe iktatásával hazánk a politikai haladás élvonalába került. A szabadságharc katonai sikerei kivívták a művelt világ csodálatát, a kegyetlen megtorlás pedig a világ együttérzését. A XX. század első felében azonban részben a balszerencse, de még inkább rossz politikai döntések következtében Magyarország jó híre, megbecsülése elveszett. Nemzetiségeink elnyomása, vörös, majd fehér terror, zsidóellenes törvények, a náci Németország csatlósává válás (bár „vonakodva”), félmillió zsidó honfitársunk kiszolgáltatása szadista gyilkosoknak, a nyilas csőcselék rémuralma – mindez kiváltotta a világ elmarasztalását. Az enyhítő körülmények, a trianoni igazságtalanság traumája, az embermentés szép példái sem feledtették, hogy bűnös emberek bemocskolták a nemzet becsületét. Márton Áron, Erdély püspöke 1944. május 22-én a Hitler által ránk kényszerített magyar bábkormányt figyelmeztette: „Nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével vagy azokban való közreműködéssel, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.”
Kemény volt a bűnhődés, a német után jött a szovjetorosz megszállás, az ateista kommunizmus, az ÁVO és az Andrássy út 60., a recski kényszermunkatábor, a padláslesöprés és a téeszesítés. 1956. október 23-ával viszont megérkezett a tisztító vihar, „föltámadott a tenger”, a magyarság hőskölteményt írt vérével a világtörténelembe. Akkor vált valóra igazán Petőfi szava: „Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot!” Az 1956-os forradalom hősiességénél csak tisztasága volt nagyobb, a méltóságteljes, fegyelmezett tüntetők, az észszerű követelések, a bosszút nem engedő forradalmi bizottságok, a betört kirakatokban érintetlenül hagyott áruk, az áldozatok családja számára ládákban gyűjtött pénz. Mindszenty bíboros, esztergomi érsek november 1-jei szavai ma is irányt mutatnak: „Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatra méltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért. Honvédségünk, munkásságunk, földmíves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre.”
A nép hangja szentesítette a forradalomban megtisztult Nagy Imre és kormánya döntéseit, a többpártrendszer helyreállítását, a kilépést a Szovjetunió uralmát biztosító Varsói Szerződésből. „A magyar név megint szép” lett, a világsajtó Budapestre siető képviselői tudósításaikkal tanusították ezt. A fölemelő, majd a november 4-i hitszegő szovjet agresszió után a megrázó hírek hatására szerte a világban milliók tüntettek hazánk szabadsága mellett. A kommunista utópia valósága lelepleződött.
A Kádár János nevéhez fűződő megtorlás, majd a „gulyáskommunizmus” látszólag ugyan megtörte és korrumpálta a nemzetet, de ahogy a legnagyobb ’56-os vers megjövendölte: „Mindig új élet lesz a vérből”. Az eltiport ’56-os szabadságharc tüzét őrzők léptek elő 1989-ben, amikor azt kiáltották a hatalomnak: „Ennyi volt, elég volt!” ’56 mindenkit magával ragadó lendülete nem kelhetett életre, mert a fölpuhuló diktatúra nem válthatta ki a forradalmi eltökéltséget és nemzeti egységet, de visszatértünk az európai, a Szent István-i útra, lehetőséget kaptunk az 1848-as és 1956-os elvek és célok megvalósítására. Illúzió volt, hogy most már mindnyájan „tiszták, hősök, szentek” leszünk. A gyarló emberi természet számlájára írható a sok csalódás, a korrupció elburjánzása, a társadalom kettészakadása, a gyűlölködés és a rosszhiszeműség. Érdemes elmélyedni az 1956-os forradalom történetében, vagy legalább elgondolkodni az akkori eseményeket és hangulatot fölidéző fényképeken, hogy ösztönzést kapjunk hibáink kijavítására és a világ megbecsülésének visszaszerzésére.
