Fotó: News.va
Ma ér véget a húsvéti időszak, az az ötven nap, amelyet Jézus feltámadásától pünkösdig különösen jellemez a Szentlélek jelenléte. Ő ugyanis a voltaképpeni húsvéti ajándék. A teremtő Lélek, aki mindig új dolgokat hoz létre. A mai olvasmányok két újdonságot mutatnak be nekünk: az első olvasmányban a Lélek új népet hoz létre a tanítványokból, az evangéliumban pedig új szívet teremt a tanítványokban.
Új nép. Pünkösd napján a Lélek leszállt az égből, „lángnyelvek” alakjában, „amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindannyian Szentlélekkel teltek el, és különböző nyelveken kezdtek beszélni” (ApCsel 2,3–4). Isten szava így írja le a Szentlélek tevékenységét, aki először leereszkedik mindegyikükre, utána pedig érintkezésbe hoz mindenkit. Mindegyiküknek ad egy ajándékot, és mindenkit egységbe gyűjt. Más szóval: ugyanaz a Lélek teremti meg a különbözőséget és az egységet, és ily módon új népet, egy sokszínű, mégis egységes új népet hoz létre: az egyetemes Egyházat. Először – képzelőerővel és kiszámíthatatlanul – megteremti a sokszínűséget; minden korszakban ugyanis új és különféle karizmákat bontakoztat ki. Azután ugyanaz a Lélek megvalósítja az egységet: összeköt, egybegyűjt, összhangot teremt: „Jelenlétével és működésével egységbe gyűjti a lelkeket, akik különböznek és külön élnek egymástól” (Alexandriai Szent Cirill: Kommentár János evangéliumához, XI, 11), mégpedig úgy, hogy valódi, Isten akarata szerinti egység jöjjön létre, amely nem egyformaság, hanem egység a különbözőségben.
Ennek megvalósulása érdekében segítenünk kell egymást, hogy elkerüljünk két visszatérő kísértést. Az első az egység nélküli különbözőség keresése. Ez akkor történik, amikor ki akarunk tűnni, amikor klikkekre és pártokra szakadunk, amikor kizárólagos álláspontokba merevedünk, amikor bezárkózunk a magunk igazába magunkat másoknál különbnek tartva, vagy azt gondolva, hogy mindig nekünk van igazunk. Ilyenek az úgynevezett „az igazság védelmezői”. Ilyenkor a részt és nem az egészet választjuk, az ehhez vagy ahhoz tartozást az Egyházhoz tartozás előtt; pártos „szurkolókká” válunk ahelyett, hogy fivérek és nővérek lennénk ugyanazon Lélekben; „jobboldali vagy baloldali” keresztények vagyunk, mielőtt Jézuséi lennénk; a múlt rendíthetetlen védelmezői vagy a jövő élharcosai vagyunk, mielőtt az Egyház alázatos és hálás gyermekei lennénk. Ilyen az egység nélküli különbözőség.
Az ezzel ellentétes kísértés a különbözőség nélküli egység keresése. Így viszont az egység egyformasággá válik, kötelességgé, hogy mindent együtt és mindent ugyanúgy csináljunk, hogy mindannyian mindig ugyanúgy gondolkodjunk. Így az egység beolvasztássá válik, és nincs többé szabadság. Szent Pál viszont azt mondja: „Ahol az Úr Lelke, ott szabadság van” (2Kor 3,17).
A Szentlélekhez intézett imánkban tehát kérjük azt a kegyelmet, hogy befogadjuk az ő egységét, olyan tekintetet kérjünk, amely – túllépve azon, hogy személy szerint mi mit kedvelünk – átöleli és szereti az ő Egyházát, a mi Egyházunkat; kérjük azt, hogy mindenki egységére törekedjünk, abbahagyva a konkolyt hintő pletykálkodást és a megmérgező irigykedést, mert Egyházhoz tartozónak lenni azt jelenti, hogy közösségépítők vagyunk; új szívet is kérjünk, amely anyánknak és otthonunknak érzi az Egyházat: befogadó és nyitott otthonnak, ahol megosztjuk egymással a Szentlélek sokszínű örömét.
Nézzük most a másik újdonságot: új szív. A feltámadt Jézus, amikor először jelenik meg övéinek, azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek” (Jn 20,22–23). Jézus nem elítéli övéit, akik elhagyták és megtagadták őt kínszenvedésekor, hanem nekik adja a megbocsátás Lelkét. A Lélek a feltámadt Jézus első ajándéka, és elsősorban a bűnök megbocsátására adja. Ez tehát az Egyház kezdete, a minket egyben tartó ragasztó, a ház tégláit megkötő cement: a megbocsátás. Mert a megbocsátás a legmagasabb rendű hatalom ajándéka, a legnagyobb szeretet, az, ami egységben tart minket minden körülmények között, nem engedi, hogy a ház összeomoljon, hanem megerősíti és megszilárdítja azt. A megbocsátás felszabadítja a szívet, és lehetővé teszi az újrakezdést: a megbocsátás reményt ad. Megbocsátás nélkül nem lehet építeni az Egyházat.
A megbocsátás Lelke, aki mindent a megegyezésben old fel, arra késztet minket, hogy visszautasítsuk a többi utat: az ítélő ember elsietett útját, a minden ajtót becsukó ember zsákutcáját, a másokat kritizáló ember egyirányú útját. Ezzel szemben a Lélek arra buzdít minket, hogy a megbocsátást adó és megbocsátást kapó ember kétirányú útján járjunk, az isteni irgalmasság útján, amely szeretettel fordul a felebaráthoz, a szeretet útját, amely „az egyetlen kritérium, amely alapján eldöntjük, mit tegyünk, és mit ne tegyünk, min változtassunk, és min ne változtassunk” (Stellai Izsák: Harmincegyedik beszéd). Kérjük azt a kegyelmet, hogy egyre szebbé tegyük anyánknak, az Egyháznak az arcát azáltal, hogy megújulunk a megbocsátással és megjavulunk: csak ezután tehetünk kísérletet arra, hogy szeretetben jó útra térítsünk másokat.
Kérjük ezt a Szentlélektől, a szeretet tüzétől, ki ott ég az Egyházban és a bensőnkben, még ha gyakran el is fedjük bűneink hamujával: „Jöjj el, Isten Lelke, Urunk, aki ott vagy a szívemben és az Egyház szívében, aki előreviszed és alakítod sokszínűségben az Egyházat! Hogy élni tudjunk, olyan szükségünk van rád, mint a vízre: még egyszer szállj le ránk, tanítsd meg nekünk az egységet, újítsd meg szívünket, taníts meg minket szeretni, ahogyan te szeretsz, és megbocsátani, ahogyan te bocsátasz meg nekünk! Ámen.”
Fordította: Tőzsér Endre SP
