Búcsúzás Veszprém első érsekétől

Felejthetetlen, amint a beiktatásakor megjelent a püspöki palota lépcsőjén. Úgy éreztem, olyan volt, mint az ószövetségi Szentírásban Mózes, amikor lejött a hegyről és ragyogott az arca. Éles tekintetű, alacsony termetű, pásztorbotjára támaszkodó, mosolygós ember lépett felénk. A nagypréposti köszöntés után így válaszolt: „Igen, tudom, hogy a veszprémi püspöki szék mindig az érseki állomások előcsarnoka, de kérem, jegyezzék meg, én innen nem megyek el, én itt fogok meghalni.” Aznap este – a bútorai még nem érkeztek meg – egy sezlonyon aludt, mert már másnap tavaszi koronára indult az egyházmegyében.
Ez volt jellemző rá: határozottan, mellébeszélések nélkül, nyíltan beszélt, s ha kellett, bárkivel szembeszállt. Tűzzel-vassal szolgálta az Egyház érdekeit. Határozott politikájával visszaszerezte a ferences rendházat, mert nyugodt öregséget akart biztosítani az idős papoknak.
Kemény tárgyalásokat folytatott – sokszor emlegette ezeket – Pap Jánossal, a párt megyei első titkárával, hogy a nagy püspök elődje, Padányi Biró Márton által készíttetett kegytárgyakat visszavegye a múzeumtól. Egyházmegyénk akkor még nagy volt, hiszen határa egészen a déli határszéléig húzódott. Ha bérmálásra ment, gyakran ott aludt a plébániákon, hogy utat, pénzt, benzint spóroljon, és jobban megismerje a püspökségtől távol lévő helyeken szolgáló papokat, valamint a rájuk bízott területeket. Papjaival is határozott volt, döntéseit el kellett fogadni, ezért sokszor az állami hatóságokkal is szembeszállt. Nem a politika, hanem az Egyház érdekét tartotta szem előtt.  Azért állította Isten erre a posztra, hogy elkötelezett jegyesét, az Egyházát védelmezze – mondta.
Tatarozások, plébániai épületek és templomok megújulása, intézmények felállítása fűződik a nevéhez. Szívén viselte az egyházmegye sorsát, érdekelte őt az öregek és a fiatalok helyzete, valamint papjainak élete. Ezért történhetett meg, hogy 1988-ban bátran kiállt a parlamentben Grósz Károly miniszterelnök elé, és nagy elődje, Mindszenty példájára követelte az Egyház jogainak helyreállítását. Halála előtt is gyakran elmesélte, milyen szúrós szemek tekintettek rá akkor. Így idézte fel ezt az esetet: „Nem baj, inkább itt kelljen szenvednem, mint odaát azért, mert gyáva voltam.  Én erre küldettem, az a hivatásom, hogy az Egyházamat védelmezzem.”
1993-ban ő lett az újonnan felállított veszprémi érsekség első érseke, és úgy emlegette magát, mint a Veszprémi Egyházmegye 100. püspöke.
Hetvenhat éves volt, amikor 1997-ben a Szentatya elfogadta a lemondását. Nyugdíjba vonulása után először egy kanonoki házban alakíttatott ki magának lakást, majd gondozója halála után a Szent Ferenc Papi Otthonba költözött. Államilag is elismerték a munkásságát, örömmel kísértem, amikor kitüntetéseket vett át: 2005-ben a Hit pajzsa díjat, 2011-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a Parlamentben. Utazásaink alkalmával mindig azt mondta: „Tudod, ez az ember által adott kitüntetés nem csak engem illet, hanem Istennek szóló dicséret, mert ő adott erőt, hogy dolgozzak.” Szinte utolsó utunknak tekintem, amikor Leányfalura mentünk, hogy ott mutassa be rubinmiséjét a Magyar Katolikus Püspöki Karral együtt. Ereje egyre fogyatkozott, de mindig számíthattam arra, hogy reggel hét órakor elmondja a szentmisét, és homíliát tart. Amikor nagyon gyenge volt, akkor – mint Mózesnek a leviták – fogtam a karját, és rám támaszkodva végezte a szent liturgiát. Utódja, Márfi Gyula érsek atya aranymiséjére még átvezettük, de nagyon sajnálta, hogy a fogadásra már nem volt ereje átjönni, pedig – amint emlegette – „ott van az én kedvenc tanítványom, Magyarország jelenlegi bíboros érseke”. Amikor találkoztak, a bíboros úr minden alkalommal kezet csókolt neki, és csak Spiri atyának szólította. Megható volt látni ezt a tiszteletadást.
Kétoldali tüdőgyulladást kapott, és a veszprémi kórházba került. Mindennap az Oltáriszentséggel táplálkozott. Magas kora ellenére a tüdőgyulladásból sikerült kigyógyítani, de a keringése sajnos egyre gyengült. Az ágyánál állva mindig megtettem, amit kért. Az elfáradt test az anyanyelv szavait lassanként hol a franciára, hol a németre váltotta fel, az utolsó három napban pedig már nem szólt, csak nézett. Halála napján még ennyit mondott: „Karcsi, áldjon meg az Isten, köszönök mindent.” Körülbelül fél egykor szólt a telefon: Érsek atya elhunyt. Káplán atyával és egy budapesti kollégával rohantam a halálos ágyhoz, ahol átöleltem a fejét, a szemét lezártam, ajkát, amely az Igét hirdette, kellő módon elláttam, és egy utolsó áldással a végső útra indítottuk őt. Életét ismerve hiszem, hogy odaát, amikor megérkezett, határozott hangon így szólt: Jóságos Atyám, nézd a népemet, nézd az egyházmegyét, és védelmezd, ne hagyd magukra őket! Biztosak lehetünk abban, hogy így imádkozik értünk odaátról.
Valóra vált a beiktatásakor tett ígérete: itt maradt végleg.
Nyugodjék békében!
Veszprém, 2017. július 25.

Nagy Károly címzetes apát, kanonok,
a veszprémi Szent Mihály-bazilika plébánosa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..