„A vágy a döntő”
Fotó: Lambert Attila

 

 

Egyek jó hangulatú, barátságos falu. A Tisza-tó felől érkezünk, a gyönyörű táj üdülőövezet: a stégek, a büfék, a csónakok látványa hamisítatlan vakációs hangulatot kelt. Megrendezni sem lehetne jobban, ahogyan három biciklis, cserfes kislány üdvözöl és útbaigazít bennünket a központban. Megmutatják az iskolát, meg „azt a házat, ahol a pap bácsi lakik”. Később még találkozunk velük, akkor is nagyon érdeklődőek, segítőkészek, és elvisznek a falu legjobb fagyizójába.
Első utunk az iskolába vezet. Az ebéd a vége felé jár, kihirdetik a délutáni programot, és összeismerkedünk a táborvezetővel. Aztán átsétálunk a templomba. A kapuban áttanulmányozzuk a programot: július 24-e volt az érkezés napja, a napirend legfőbb pontjai a zsolozsma és az „ünnepélyes mise a római rítus rendkívüli formájában”. 25-én Papp László plébános bemutatta Egyeket, Déri Balázs mindennap himnuszokat elemez, 27-én Kajtár Edvárd a középkori liturgiáról beszél, 28-án hortobágyi tanyalátogatásra mennek a résztvevők, majd Alácsi Ervin János tábori lelkész A papok atyasága és az atyák papsága című előadását hallgathatják meg a résztvevők.
Most pedig a régi római rítusú vesperás próbája kezdődik, amely hat órakor lesz majd. A készülődés estére már­is sokat elárul a táborról: egyszerre alapos, összeszedett és vidám, baráti. Megadja a tiszteletet az ügynek, ugyanakkor oldott légkört biztosít. Nincs „karót nyelt” fegyelem, mégis jól érezhető a szándék, hogy minden a közös célt, a liturgia minél méltóbb elvégzését szolgálja.
A próba után Papp Lászlóval átsétálunk a plébániára, és egy kis kávézás után a köz­ségről és a táborról kérdezzük a házigazdát. Tizenöt éve pap, ide nyolc évvel ezelőtt került. Egyek az első plébánosi helye, meséli. Először kissé megszeppent a feladattól, és megkérdezte lelki mesterét, Barsi Balázst, mire figyeljen leginkább. Azt a választ kapta, hogy a liturgia szeretetére, a hívek liturgikus formálására.
László kispapként, a Szent Ágoston liturgikus műhely résztvevőjeként vált a régi rítus rajongójává. Az, amit a diakónusszentelése előtti lelkigyakorlaton a liturgia méltóságát, bensőségességét illetően Sümegen tapasztalt, meghatározó volt számára. Nem hisz régi és új szembeállításában, szerinte a kettő gazdagítja egymást.
Úgy véli, egy papnak nagyon fontos jól végeznie a liturgiát, „a szívének az oltárnál kell dobognia”. Vianney Szent János hétfőtől vasárnapig krumplit evett, de a legszebb liturgikus ruhákat készíttette! Életünk csúcsa és forrása a mise, írták a II. vatikáni zsinat atyái is. László úgy érzi, hat az egyeki hívekre az ő liturgikus elkötelezettsége. Hisz abban, hogy a liturgia önmagában is tanít és nevel. A templomnak „a hely, ahol állok, szent” érzést kellene átadnia a hívek számára. Hogy e téren nem sikertelen, azt jelzi, hogy az egyeki ministránsok lelkességére már egyházmegyei szinten is felfigyeltek.
A tábor jelentős eseménye lesz a nemrég nagyrészt minisztériumi forrásból megújult orgona és az iskola elé Radics Dávid ferences szerzetes és családja által hálából állított kőkereszt püspöki megáldása ma este hétkor.
Váltunk néhány szót Aradi László bakonyszombathelyi plébánossal, a liturgia tudós szakértőjével, aki nagy meggyőzőerővel mondja el, micsoda kincsekre, szimbolikus gazdagságra talált a „rendkívüli formájú” liturgiában, amely az ő megfogalmazásában Isten gyönyörűségére nyíló ablak. Erre a liturgikus bázisra óriási szüksége van a papnak minden más tevékenységéhez. Erőforrás ahhoz, hogy adni tudjon a híveknek.
Kiss Bertalan táborvezető nem sokkal később arról az útról számol be, amely számára a vallástalanságtól a Juventutem Magyarország vezetői posztjáig, majd a tavalyi esztendőtől a római rítus hagyományos formáit ápoló nemzetközi szervezet, a Foederatio In­ter­na­ti­onalis Ju­ven­tu­tem elnökségéig vezette.
Vallástudomány szakos hallgatóként ráébredt, hogy vallásgyakorlat nélkül nem kerek az ember élete. Aztán 2009 adventjének első vasárnapján a belvárosi templom régi római liturgiáján „valami kattant” benne. Hirtelen összeállt a kép: mindent egyszerre, élményszerűen megkapott, amit addig a szentek életéről, dogmatikából és egyháztörténetből tanult-tudott. Sűrítményként, amit elvileg csak évek alatt lehet elsajátítani. Megtapasztalta annak erejét, ami a liturgiában történik. A titkot, a misztériumot, amely vállalja, hogy nem érthető, miközben minden eszközzel megpróbálja közvetíteni az értelem számára felfoghatatlant.  Hidat nyit az isteni fenség és a teremtett világ közé. A Juventutem ezt a közvetítő szerepet akarja betölteni – itt, Egyeken is. Ezért Kiss Bertalan nagyon örül annak, hogy a kőkereszt és az új orgona megáldása is a tábor eseménye lehet, és hogy a püspök is éppen most látogatja meg a helységet, amikor ők itt vannak, sőt katekézisével emeli az esemény rangját.
Öt előtt már megint a templomban vagyunk, kezdődik a püspöki katekézis. – Ki a jó keresztény? – kérdezi az előadó, Palánki Ferenc. – Az, aki olyan, mint Jézus. De ki olyan? Erre csak törekedhetünk. Gyakori kérdésük a kispapoknak az elöljáróikhoz, mit gondolnak róluk: jó papok lesznek-e? Erre nehéz válaszolni, mert nem esetén elkedvetlenedhetnek, igen esetén viszont elbízhatják magukat. A helyes válasz egy kérdés: „Van-e erre vágy benned? Ha igen, és életben tudod tartani, jó pap lehetsz.”
A vágy a döntő. Isten arra teremtette az embert, hogy megossza vele életét, boldogságát. Az ember képes Istenre, képes felülmúlni magát – de sajnos az ellenkezőjére is: hogy úgy éljen, mintha nem lenne Isten. Igyekezzünk meghallani a szavát. Keressük, hogy mi az akarata.
A szeretetre kaptunk meghívást. Minden ember meghívott – és meghívó lehet. Vonzó-e az életünk mások számára? Jézus arra hívott bennünket, hogy egyre inkább az ő életét éljük. Hogy gondolatban, szóban és tettben hozzá tartozzunk.
Amikor hivatást kapunk, sokszor elbizonytalanodunk, sikerül-e majd helytállnunk. Menni fog-e mindannak elvégzése, ami feladatunk lett. Kezdetben büszkén azt hisszük: persze, menni fog. Később abban bízunk, hogy Istennel menni fog. Ám aztán a kudarcok hatására úgy gondoljuk, hogy talán még vele sem sikerülhet, alkalmatlanok vagyunk rá. Ám Istennek biztosan menni fog velünk! Valójában nem mi csináljuk, és nem mi vagyunk a középpontban!
Így szoktunk imádkozni: „Uram, segíts meg!” De nem helytelen ez a szemlélet? Ki a főnök, és ki a segéd? Inkább így kellene imádkoznunk: „Az legyen, amit te akarsz, és én segítek neked. Te képessé tehetsz számomra elképzelhetetlen dolgok megtételére is.” Legyünk az Úr szeretetének képviselői, hogy akik velünk találkoznak, Isten szeretetével találkozhassanak! Akár családosok, akár egyedülállók vagy papok vagyunk, ez a döntő: a teljes odaadottság.
Az életszentség útja legtöbbször nincs földi sikerekkel kikövezve. Nemrég az egyik magyar versenyző az ifjúsági atlétikai vébén megállt, hogy segítsen elesett társának, akin a többiek, kizárólag a sikert szem előtt tartva, áttapostak. Ő így a tizenkettedik lett. Nem a sikert hajszolta, hanem az emberség mellett tette le a voksát.
Hol vagyunk otthon a világban? A másik ember szívében. És rajta keresztül Isten szívében.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.