Az ünnepi alkalomból Várszegi Asztrik főapát üzenetben köszöntötte a jelenlévőket: „Olofsson Placid élete, tanúságtétele sokunk megerősítő élménye és ajándéka volt, amiért mindenekelőtt a történelem Urának tartozunk hálával. Úgy gondolom, hogy Szentimreváros kedves hívei is ezt érezték, amikor megszületett a gondolat az emléktábla elhelyezésére. Placid atya mindannyiunk testvére, idősebb és bölcsebb atyja volt, olyan keresztény, aki az idők múlásával és változásai közepette is mindig időszerű. Virághalmy Judit színművésznő személyes hangú gondolatokkal emlékezett Placid atyára. Urr Ipoly ciszterci szerzetes, a budai Szent Imre-templom plébánosa megáldotta az emléktáblát. Köszöntőjében hangoztatta: a márványtábla emlékeztesse az arra járókat Placid atyára, hogy példájából erőt merítve életünk nehézségeiben mindig Istennél találjunk megoldást. Az ünnepi alkalom végén az emléktáblánál koszorút helyezett el a Bencés Diákszövetség, a Szent Imre-plébánia és a Szent Imre Alapítvány, valamint Újbuda önkormányzata nevében Molnár László alpolgármester, Szabolcs Attila országgyűlési képviselő, továbbá Gyorgyevics Miklós önkormányzati képviselő.
Virághalmy Judit színművésznő beszédét teljes terjedelmében közreadjuk.
„Drága jó testvérek! Nincs egy fél esztendeje, hogy Placid atya 100. születésnapját ünnepeltük a Szent Imre-templomban. Még most is itt zeng bennünk jellegzetes hangján a búcsúzó, utolsó áldása. Most pedig azért gyűltünk itt össze, hogy megjelöljük azt a házat, ahol élt, ahonnan elindult, és ahova mindig visszatért. Placid atya itt állt, ebben a kapualjban akkor is, amikor csodával határos módon hazajött a Gulág haláltáborából. A villamoson megkért egy férfit, hogy jöjjön ide, készítse fel szívbeteg édesanyját a hirtelen találkozásra, nehogy megijessze őt a váratlan öröm. Itt ácsorgott a kapuban, amikor valaki megkérdezte: Kit keres? Mire ő: Voltaképpen saját magamat. Jó volt, hogy itt lakott. Jó volt még a gondolata is annak, hogy itt van. Ha erre járt az ember, tudhatta, hogy itt lakik Placid atya, itt van és imádkozik értünk. Mert ő sziklaszilárd hittel megígérte nekünk, hogy amíg csak él, velünk és értünk imádkozik, és édes hazánkért. Azt is megígérte, hogy odafönn találkozunk. Az emberi élet legvégső határáig velünk volt – és most már mindig velünk is marad.
Drága jó Placid atya! Köszönjük, hogy ismerhettük, hogy csodálhattuk benned Isten művét, azt, hogy mivé is válhat az ember, ha teljesen elfogadja a mennyei Atya akaratát, és nem halogat, nem ellenkezik, nem bújik ki a rá szabott életfeladat, a hivatás elől, hanem beleáll és teljesíti azt. Abban a vigasztaló bizonyosságban adunk hálát a Jóistennek, aki megteremtette nekünk Placid atyát, hogy most már végre nem fáj semmije, nem korlátozza mozgásában az egyre gyengülő test, a folyton ingadozó vérnyomás, most már kitűnően hall, és csodálatos új testében az Atya jobbján kimondhatatlan boldogságban beszélget az őt körülvevő szentekkel. Ha a szívünk mélyére nézünk, kicsit jobban vágyakozunk oda mi is, amióta Placid atya odaát van. De addig is – hála az emlékezetnek, az emberi hűségnek, de főként az isteni szeretet kifogyhatatlan erejének – megígérjük, hogy tettekké változtatjuk, amit ránk bízott. Ahogyan a 100. születésnapján elhangzott tökéletes szentbeszédében és a mise végén elmondott áldásában kérte: »Áldjon meg bennünket, mindannyiunkat, családtagjainkat, szeretteinket, barátainkat, az ellenfeleinket is, de mindenekelőtt áldja meg a mi édes magyar hazánkat, a mi édes magyar hazánk felelős vezetőit, hogy megtalálják azt az utat, ami ebben a zűrzavaros világban a nyugodtabb, emberibb élethez szükséges! A Jóisten kegyelme legyen velünk továbbra is! Ez az én kérésem, a százesztendős pap bácsi kérése a Jóistenhez. Így áldalak meg benneteket a teremtő Isten, a megváltó Fiú és a megszentelő Lélek, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.«
Ezek voltak hozzánk intézett utolsó szavai. Kérjük együtt a mennyei Atyát, hogy méltók lehessünk Placid atya áldozatos szeretetére, lelki hagyatékának továbbvitelére. Mert mindabból, amit tanított nekünk, mostantól csak annyi marad meg, amennyit megőrzünk a szívünk mélyén, tettekre váltva, s átadunk a gyerekeinknek. Négy alapelvének megfogalmazásához vezette a szovjet katonai bíróság igazságtalan ítélete, az embertelen vonatút, a fagyban mezítláb síró férfiember fájdalma, a körülötte egyre hulló rabtársak halálának dermesztő hétköznapisága, a priccsen, hason fekve, ruhátlanul elsuttogott misék csodája, a moszkvai macesz és a kipréselt szőlőszem isteni ajándéka, a hazatérés és a haza ridegen becsukódó ajtajainak dörrenése, a bencés helyett a „kinncés” lét, a szobába kényszerültség türelmes elviselése, a fűrészgép által csonkolt ujj, a mosodában a lepedők hajtogatásának monotóniája, briliáns elméje és a proliságba kényszerített mindennapjai. A napok, amelyekből hetek, évek, évtizedek lettek. A hallgatás és a lehallgatás eltűrése, a várakozás tehetetlenségének kinccsé sűrítése, a gyémántkemény tanítás, a későn beköszöntő nyilvánosság, a fizikai romlás versenyfutása a Szentlélek által fiatalon tartott és sziporkázóan csillogó elmével… Az örökös segédlelkészi pozíció pápai elismerésre emelése, a szív fájdalma, a hívek szeretete. Ez mind csak akkor marad meg, ha bennünk is tetté változik.
Kedves egybegyűltek! Most pedig jelöljük meg ezt a házat, hogy soha ne felejtsük el, a gyerekeink gyerekei se feledjék, élt itt egy ember, 100 évig és huszonhárom napig, aki hitt Istenben, hitt a hazában, és hitt bennünk, hogy példáját lesz erőnk követni. Drága Placid atya, légy odafönt olyan hűséges közbenjárónk, amilyen hűséges lelkiatyánk voltál itt, ezen a földön!”
Forrás: Ciszterci Szent Imre-templom
Fotó: Újbuda.hu
