Nem mindig könnyű, de…

– Rákosszentmihályi vagyok, hatgyermekes családból származom. Mindig pap szerettem volna lenni, és mivel tudtam, hogy a szüleimnek nincs pénze a taníttatásomra, szerzetesrendeknél érdeklődtem. Esztergomban egy cserkészversenyen találkoztam először a szaléziakkal: volt ott egy pap, aki játszott velünk – ez akkoriban nagyon szokatlan volt. Később Újpesten eljártam a Clarisseumba, és a szívem ott ragadt a szaléziaknál. 1943-ban lettem jelölt, aztán Nyergesújfalura küldtek, ahol felkészültem a különbözeti vizsgára, majd 1947-ben Mezőnyárádon megkezdtem a noviciátust. 1950. június 13-án az igazgatónak tudomására jutott, hogy összeszedik a szerzeteseket, így egy órán belül mindenkinek el kellett hagynia a házat. Hazajöttem, de egy hét múlva úgy döntöttem: lesz, ami lesz, én visszamegyek. Két hónapig házi őrizetben voltunk, de nem emlékszem rá, hogy féltem volna. Szeptember elején aztán megjött a hivatalos rendelet, hogy minden szerzetesrendet feloszlatnak. Mennünk kellett. Még két évig tanulhattam a váci szemináriumban, de 1952-ben a szerzeteseket onnan is kiebrudalták. Munkát kerestem, de amint kiderült, ki is vagyok, rögtön azt mondták: most nincs hely. Szerencsére akkor kezdődött a kelet-nyugati metróvonal építése, és oda mindenkit fölvettek, a rablógyilkostól a szerzetesig – én is ott dolgoztam néhány hónapig. Utána sikerült egy gyárban elhelyezkednem, ahol már több szerzetes is dolgozott. Havasi József, a magyar szaléziak volt tartományfőnöke négy évig gyári munkás volt, mint nevetve mondja: „építette a szocializmust”. Közben sikerült beiratkoznia esti iskolába, és ’56-ban diplomát szerzett magyar szakon az akkori tanárképző főiskolán. – Nem tudtuk, mi lesz, de vártunk valamire. Végül 1956-ban sikerült kimennem külföldre. Úgy indultam útnak, hogy soha többé nem jövünk vissza. Nagyon hálás vagyok édesanyámnak, aki azt mondta: fiam, ne gondolj rám, kövesd a hivatásodat. Olaszországban fejezte be teológiai tanulmányait, és 1960-ban pappá szentelték. Először egy líceumban dolgozott, de mivel semmi remény nem volt, hogy hazakerülhetne, jelentkezett, hogy elmenne misszióba a Fülöp-szigetekre. Elöljárója azonban magához hívta: „Szó sem lehet róla, hogy misszióba menj, neked vissza kell térned Magyarországra.” – Ekkortájt misszionáriusokat kerestek Ausztriában, és engem is Bécsbe küldtek. Több mint harminc évet töltöttem a bécsi Salesianumban, reggeltől estig a fiatalokkal dolgoztam. Ezek voltak életem legszebb évei. Azt hittem, örökre ott maradok, jól éreztem magam, megbecsültek. A hetvenes évek közepén kezdtek a magyar szaléziak is kiszállingózni külföldre, így Bécsben fölvehettem velük a kapcsolatot. Később már haza-hazalátogathattam – először illegálisan. Felkerestem az itthoni rendtársakat, segítettem őket, vallásos könyveket, szalézi műveket, újságokat hoztam nekik. Aztán 1990 november közepén, amikor már nem is gondoltam a hazatérésre, Rómába hívatott a rendfőnök, és közölte, hogy azonnal haza kell jönnöm, mert én leszek a tartományfőnök… Havasi József, engedelmeskedve a rendfőnök utasításának, 1990-ben egy igencsak megtizedelt közösség élén megkezdte a magyar szaléziak újraszervezését. – 1991. január 31-én vettem át a tartomány vezetését. A vezetésen kívül nem volt mit átvennem, mert nem volt semmink. Illetve volt, és éppen az, ami talán a legfontosabb: lelkesedésünk. A rendtársak kimondták: újra felépítjük a rendtartományt! A püspöktől kaptunk egy plébániát Újpesten, itt volt körülbelül tíz évig a tartomány központja, majd átköltöztünk Óbudára. Újpesten kicsi volt már a hely, szükségünk volt egy másik épületre. Az óbudai rendház borzalmas állapotban volt, először azt hoztuk rendbe, utána sikerült megszereznünk a szomszédos üres telket, amelyen a rendfőnök és a nyugati tartományok anyagi segítségével fölépítettük az új tartományfőnökséget. Vidéken elsőnek Balassagyarmaton és Szombathelyen kaptuk vissza a házunkat, majd lassan-lassan a többit is. Ma már mindenünk megvan, talán több is, mint azelőtt: iskolák, kollégiumok, oratóriumok, plébániák… Egy virágzó tartományt adhattam át az utódomnak. 2008. november 8-án lezárult egy tizennyolc évig tartó szakasz a magyar szalézi tartomány életében, az, amelyet Havasi József neve fémjelez. – Nagy terhet vettem a vállamra 1990-ben, és tizennyolc évig hordoztam. Jézus azt mondta: „Az én igám édes, az én terhem könnyű.” Hát, nem mindig könnyű… De azért édes teher volt. Lelkesedés és optimizmus – ez Havasi atya jelszava. Sosem veszítette el lelkesedését Bosco Szent János és a szalézi karizma iránt, és ezzel fogalommá vált rendtársai számára. – Papi életem minden napjára szívesen tekintek vissza. Számomra nagyon rövidnek tűnik ez az ötven év. Soha nem volt időm unatkozni, mindig dolgoztam. Havasi atya – vagy ahogy rendtársai hívják: „a főnök” – nyolcvanegyedik életévét töltötte be az idén. A magyar szalézi közösség számára ő nemcsak egy volt elöljáró volt, hanem olyan példakép, aki megmutatta, milyen egy szalézi a mai modern világban: derű és pozitív gondolkodás jellemzi. Kibírta a kormányzás terhét, nem görnyedt meg, fiatalos lendülettel dolgozik ma is, harsány hangjától megremegnek az ablakok. A minap a kertet ásta Újpesten, majd Péliföldszentkereszten virágot ültetett, másnap pedig előadást tartott az óbudai kollégiumban az egyetemistáknak. Ha azt kérdezik tőle, honnét ez a szinte állandó jókedv és tettrekészség, ezt válaszolja: „Szalézi vagyok. Aki kedvetlen, azt a fiatalok elkerülik.” Szinte maga sem hiszi, hogy pappá szentelése óta elmúlt ötven év. „Olyan gyorsan történt. Kevés volt. Még vannak terveim, amelyeket, ha Isten éltet, szeretnék megvalósítani.”

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .