Az eseményre közel hétszáz pap érkezett, akiket elsőként Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek, az MKPK elnöke köszöntött. A délelőtti előadás után a bazilikában ünnepi szentmisét mutattak be, melyen a püspöki kar tagjai mellett részt vett Juliusz Janusz apostoli nuncius és határon túli magyar püspökök is. Délután szentségimádás volt, illetve Raniero Cantalamessa újabb előadása hangzott el. Emellett a hamarosan átadandó Prímási Borpincét is meg lehetett tekinteni, illetve a találkozót záró vesperás előtt a papok életünket meghatározó cselekedeteiről szóló tanúságtételeket hallgattak meg a résztvevők. Erdő Péter bíboros reggeli köszöntőjében először felidézte azokat az öt esztendővel ezelőtti eseményeket, melyek a világ figyelmét a Vatikán felé fordították. Mint mondta, az isteni irgalmasság vasárnapjára virradó éjszaka meghalt II. János Pál pápa, majd a pápaválasztó bíborosok a konklávéra Jó Pásztor vasárnapján vonultak be. „E két ünnep erőterében, a húsvéti időnek egy sajátos pillanatában vagyunk most is. Isten gondoskodó és irgalmas szeretete megnyilvánul az egyház nagy történéseiben éppúgy, mint életünk apró eseményében is. Ennek a gondoskodó és irgalmas isteni szeretetnek a legnagyobb jele, garanciája életünkben maga az Eucharisztia – a köztünk élő, a keresztáldozatát megújító, a tanítványait az egy test közösségében megújító, bennünket szent jelenlétével megerősítő és alakító Krisztus.” A vendéglátó főpásztor így folytatta: „Idén Szentatyánk szándéka szerint a papság évét ünnepeljük. Ez rímel az öt évvel ezelőtti Eucharisztia évére, hiszen papság nélkül nincs Eucharisztia. Krisztus az apostolok és azok tanítványai révén akart köztünk maradni minden szentmisében, az eucharisztia által. A felszentelt papok a közösség előtt így képviselik Krisztust.”
Az Oltáriszentség misztériumának lényegéről beszélt a magyar papi találkozó szentmiséjén mondott prédikációjában Raniero Cantalamessa, a Pápai Ház szónoka. Mint mondta, az Oltáriszentség misztériumában Krisztus saját vérét áldozza föl. Ezzel átalakította az áldozat fogalmát, hiszen ő és az őt képviselő papság önmaga föláldozását jelenti. Krisztus papságának követése ezért azt jelenti, hogy önmagunkat kell föláldoznunk. Szent Ágoston világított rá, hogy a kereszténységben az áldozat és a pap ugyanaz: Jézus azért pap, mert ő az áldozat. Cantalamessa atya ezután arra kereste a választ, hogy a papok mindezt hogyan tudják megélni. Saját tapasztalatán keresztül igyekezett mindezt a bazilikát megtöltő hétszáz papnak megvilágítani. Így folytatta: „Amikor 1958-ban pappá szenteltek, az átváltoztatáskor a híveknek hátat fordítva, behunyt szemmel próbáltam koncentrálni az átváltoztatás latin szövegére. A liturgikus reform után, anyanyelvemen mondva a szentmisét, szembe fordulva a hívekkel rájöttem, hogy eddig Isten felé való fordulásunkkal a hívektől teljesen elszigetelődtünk. Megértettem – ahogyan eddig végeztem az átváltoztatást – nem volt tökéletes. Nem tudtam azonosulni az utolsó vacsora Jézusával, pedig aki a misét bemutatja, az maga a feltámadt Krisztus. Az átváltoztatás szövegét mondva hiszem, hogy hatalmam van a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé változtatnom. Önmagamat is föl kell ajánlanom. Rápillantok azokra az emberekre, akik szemben állnak velem, és azt gondolom, testvérek, vegyétek, ez az én testem, melyet értetek is adni akarok. Rájöttem, ezt mondja a Szentírás is, nem azt, hogy imitáljátok a gesztusokat… Krisztus ezzel azt akarta mondani, hogy ismételjétek meg, amit én teszek, feláldoztam magamat az Atyának, így tegyetek ti is.” A szentbeszéd további részében a Pápai Ház szónoka a testről és a vérről beszélt, mert mint mondta: „Amikor Jézus azt mondja, hogy ez az én testem, akkor egész életét, amikor pedig vérét adja, azt jelenti, hogy halálát adja nekünk. Papként ezt kell követnünk.” Raniero Cantalamessa figyelmeztetett – a test számunkra az időt jelenti, hiszen amíg tudunk testünkről, addig beszélhetünk az időről is. Mi testben élünk, ez a dimenzió határozza meg életünket. A „most”-ot is csak a testben élő ember tudja mondani. Ezután a szónok arra figyelmeztetett mindenkit, hogy egyedül az ember sajátja a mosolygás. Mint mondta: semelyik állat nem tud mosolyogni, de még az angyalok sem – hiszen nincsen testük. Ezért ha a pap rámosolyog valakire, akinek erre szüksége van, Isten mosolyog arra a személyre. Nem csupán az Eucharisztia áldozatának bemutatása fontos, hanem az is, hogy a pap maga váljék áldozattá. Ez megváltoztatja a felszenteltek életét, de az áldozattá válás tudatosítása mindannyiunkra vonatkozik. Ha a szentmise résztvevői magukban mondják az átváltoztatás szavait, életük válhat Eucharisztiává. Ezt megtanítva a fiataloknak, testük nem árucikk lesz ezután, melyet ki lehet facsarni, hanem áldozattá, Krisztushoz hasonló áldozattá válhat: a szeretetben, az anyaságban, a megszentelt életben. Szent lesz a test, ha azzá tesszük. Így teremtheti meg az Eucharisztia újból és újból az egyházat. A délután során Cantalamessa a pünkösdről beszélt. Arról, hogy azóta – az apostoloknak és azok utódainak különösen – Krisztust kell hirdetniük. Mint mondta, ha a keresztények újra akarják evangelizálni Európát, be kell fogadniuk a fentről érkező erőt, a Szentlelket, jobban tudatosítaniuk kell magukban, hogy Krisztus köztük van, jelenlétének örömét tovább kell adniuk, szólhatnak hozzá és kérhetik a segítségét. „Kevesebbet kell az egyházról, többet pedig Jézusról beszélnünk, ami az ökumenizmust is segítené” – fogalmazott Raniero Cantalamessa. Emellett a sátán kísértésével szemben – amely azt sugallja, hogy a kereszténység ellenséges az örömmel szemben – hangsúlyozni kell, hogy nagypéntek után jön a feltámadás, amely örömet és reményt ad minden embernek. A remény pedig mindent átalakít. E reményt a pünkösd hozza, ezért az egyháznak új pünkösdre van szüksége. Raniero Cantalamessa előadásai után tanúságtételek következtek. Székely János esztergom-budapesti segédpüspök a történelmi múltból és napjainkból vett példák segítségével a papság titkának nagyságáról, mélységéről, szépségéről beszélt. – A pap feladata, hogy megnyissa a kegyelem ajtaját az emberek számára – mondta a püspök. Bittsánszky János és felesége, Sarolta az Antiochia közösség koordinátorai, az esztergom-budapesti főegyházmegye családreferensei a papok és a családok gyümölcsöző kapcsolatát mutatták be, felelevenítve életük egy-egy meghatározó élményét. – A pap is ember: és éppen a küzdelemre, a jóra való törekvése által válik követhető példává számomra – hangsúlyozta tanuságtételében Bittsánszky Sarolta. Rojtos Krisztina mendei katekéta és lelkipásztori munkatárs arról beszélt, hogy a pap többek közt arra tanít, hogy az életünkben Istent tegyük az első helyre, valamint arra is, hogy a hitet miként váltsuk életre. Az utolsó tanuságtevő, Marik József, a magyarországi Emánuel közösség alapító tagja, az esztergom- budapesti főegyházmegye missziós referense volt, aki megtéréséről és a konkrét Krisztus- követésről is beszélt.
