„Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál.” (Jn 10,9). De konkrétan mit jelent ez az ige az életünkben? Sokféle következtetést vonhatunk le az evangélium különböző szakaszaiból, hasonló gondolatokat is fejeznek ki, mint a Jánostól vett idézet. De most csak a „szűk kapuról” szóló részre szorítkozunk. Ezen kell bemennünk, ha el akarunk jutni az életre. Talán ez érteti meg velünk leginkább, hogy mit kell tennünk. Mikor vált Jézus a Szentháromságra teljesen nyitott, kitárt kapuvá? Akkor, amikor úgy tűnt, hogy az Ég kapuja bezárul előtte: akkor lett ő az Ég kapuja mindannyiunk számára. Az elhagyatott Jézus a kapu, amelyen keresztül megvalósul a tökéletes közösség Isten és az emberiség között: ő semmivé vált, ezzel egyesítette Isten fiait az Atyával. Ő a szűk kapu, amely egyben kitárt kapu, és ezt tapasztalhatjuk is. Jézus elhagyatottságában az Atyához vezető úttá vált. Ő már megtette a maga részét. De ha ki akarjuk aknázni ezt a hatalmas kegyelmet, mindannyiunknak hozzá kell tennünk a magunk kis részét azzal, hogy odamegyünk ehhez a kapuhoz, és átlépünk rajta. Hogyan? Amikor ránk tör a csalódottság érzése, amikor valamilyen megrázkódtatás ér, mindig gondolhatunk Jézus fájdalmára, akiben mindez – és ezer más szenvedés is – megtestesült. Igen, ő jelen van mindabban, aminek fájdalom íze van. Minden szenvedésünk az ő egy-egy neve. Törekedjünk tehát felismerni Jézust minden aggodalomban, az élet megpróbáltatásaiban, minden sötétségben, saját tragédiánkban és másokéban, a körülöttünk élő emberiség gyötrelmeiben. Mindig ő az, hiszen magára vette mindet. Elég, ha hittel ennyit mondunk neki: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem.” Elég, ha konkrétan teszünk valamit, hogy enyhítsük „az ő” szenvedését a szegényekben és a boldogtalanokban, hogy így átmenjünk a kapun, és rátaláljunk egy eddig ismeretlen örömre, az élet új teljességére.
