Más-világ (Szűcs Édua)
De végső soron máig titok maradt ez a velünk született, falakat ledöntő és kapcsolatokat építő, ragályos viselkedés, amelynek önálló története van. S bár a mindennapi életünkben szorosan összefonódik az örömmel, érdekes módon az örömhír hirdetésével igen ritkán. A Bibliában alig néhányszor esik szó a nevetésről. Pedig a szentíráskutatók szerint Jézus egyes példabeszédei minden bizonnyal megmosolyogtatták a hallgatóságot. Az evangéliumok írott formába öntése során azonban tudatosan tompították a humort, hiszen a zsidó kultúrában Istenről csak komolyan lehet szólni, és a görög–római retorikában is többre értékelték a logikus érvelést és a méltóságteljességet, mint a tréfás csattanókat. Az első keresztény századokban teológiai értekezések születtek arról, vajon nevetett-e Jézus. Végül az egyház arra a következtetésre jutott, hogy soha nem tett ilyet, s Aranyszájú Szent János kijelentette: jó keresztényhez nem is illik a nevetés. Sőt úgy vélték, a kacagás az ördögtől való.
A középkor második felében azután enyhült ez a szemlélet: megkülönböztettek jó és megengedett, valamint rossz és bűnös nevetést. Persze ha belegondolunk, megmosolyogtató már az ötlet is, hogy az embereknek megtiltsák a nevetést. Már csak azért is, mert az szinte minden kultúrában a vallásgyakorlás fontos része volt – a kereszténységben ez a középkor folyamán a húsvéti nevetés (risus paschalis) hagyományában öltött testet.
A svájci protestáns teológus, Johannes Oecolampadius írt először név szerint e szokásról. Nem tudni, mikor alakult ki ez a hagyomány, de egyes források utalnak arra, hogy már az egyházatyák korában is adtak elő a templomokban „színjátékokat”.
A húsvéti nevetés Európa-szerte – többek között spanyol, bajor, francia és magyar területen is – általános szokás volt, elsősorban a szerzetesi templomokban: az ünnepen a prédikáló pap igyekezett megnevettetni a hívő sokaságot.
Ennek egyik bevett módja volt a feltámadás hírének elterjedésében fontos szerepet játszó asszonyok pletykásságán való élcelődés, vagy éppen az ördög kifigurázása, aki az alászálló Krisztus előtt hiába igyekezett zárva tartani a pokol ajtaját. A XVII. században X. Kelemen pápa rendeletet adott ki a szokás ellen, mondván, ezzel kigúnyolják Isten igéjét, de minden bizonnyal tovább élt a hagyomány, hiszen még a következő században is születtek tiltó rendelkezések.
A modern teológiában újra felfedezzük a vidámság, az önfeledt jókedv fontosságát, illetve hogy a humor az evangelizáció eszköze lehet. S minden bizonnyal a középkorban sem a szent dolgok kinevetése volt a cél. Egyes értelmezések szerint a húsvéti nevetés kapcsolatban állhat az archaikus tavaszköszöntésekkel. Más kutatók úgy vélik, ez tisztán keresztény eredetű szokás volt, és a nagyböjt utáni felszabadulást, illetve a megváltott ember húsvéti örömét fejezte ki. Egy harmadik magyarázat szerint e hagyomány a rituális nevetés egyik példája. Vlagyimir Propp orosz folklórkutató állította fel ezt az elméletet, aki rámutatott: a nevetésnek az ősi kultúrákban mágikus erőt tulajdonítottak, amelynek alapja, hogy a halottak nem nevetnek, csak az élők. S ahogyan a túlvilágba lépéskor tilos még csak mosolyogni is, úgy az életbe lépést – legyen szó gyermek születéséről vagy beavatási szertartásról – nevetés kíséri. Sok esetben kötelező jelleggel, hiszen az nem egyszerűen a születés nyomában jár, de a nevetésnek teremtőereje van, életet fakaszt. A legkülönfélébb népek meséiben, mítoszaiban, illetve vallásgyakorlásában fellelhető a rituális nevetés – így az ókori görög és római, az észak-amerikai indián, egyes afrikai, illetve óceániai, a germán, a szárd, néhány szibériai népcsoport, illetve az arámi kultúrában is.
Nem meglepő hát, hogy a Biblia is őrzi a rituális nevetés emlékét, igaz, csak halványan, hiszen mikor a szent szövegeket formába öntötték, az ilyen ősi hiedelmek már jelentőségüket vesztették. Jung Károly néprajzkutató három szakaszt is megemlít. A leghíresebb Ábrahám és Sára története: mindketten nevettek, mikor hírül adták nekik fiuk születését. Izsák neve pedig azt jelenti: „aki nevetett”.
A 126. zsoltár végén szintén a kultikus nevetés, illetve annak tilalma érhető tetten. E rítus a mezőgazdasági munkákat kísérte hajdan. „Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak. Csak mentek és sírtak, úgy vitték vetni a vetőmagjukat; de ujjongva jönnek vissza majd, s úgy hozzák kévéiket.”
A harmadik példát Jakab ősevangéliuma őrizte meg. Betlehembe, az összeírásra tartva „József megfordult, és látta Máriát, hogy igen szomorú, mire így szólt magában: »Mi lehet az, ami őt így megzavarta?« Majd ismét hátrafordult József, de ekkor már nevetni látta őt. Akkor így szólt hozzá: »Mária, mi van veled? Előbb, ahogy rád néztem, nevettél, azelőtt pedig sírtál még?« Akkor ezt mondta Mária Józsefnek: »Azért, mert két népet láttam szemeim előtt, az egyik sírt és szomorkodott, a másik pedig örvendezett és ujjongott«.” Ez a folklorisztikus jelenet is a rituális nevetésben gyökeredzik – amely itt nemcsak Jézus világra jövetelét kíséri, hanem az ószövetségi nép, a „régi ember” újjászületését is.
Ezt ünnepelhették a középkor folyamán is a húsvéti nevetéssel, hiszen Krisztus feltámadása által mindannyian új életre keltünk. Ma már nem hisszük, hogy a nevetésnek mágikus ereje volna, ám a teremtő Istennel való mély kapcsolat együtt jár a derűvel. S ahogyan James Martin jezsuita szerzetes fogalmazott: „aki mindig halálosan komoly, annak az állapota valószínűleg komolyan halálos”.
