Eljött az emberekhez, eljön újra meg újra az emberekbe, amikor elfoglalja szívünk trónját, és el fog jönni az utolsó ítéleten az emberekkel szemben. Az eljövetelének csak emlékét idézzük majd karácsony szent éjszakáján, de a szívünkbe való eljövetele mindig megújuló valóság ma is” – fogalmazott 1945 adventjén, az esztergom-belvárosi templomban megtartott lelkigyakorlatos beszédében Boldog Meszlényi Zoltán püspök. „Krisztus eljövetelét várjuk a szívünkbe. Hogy azonban ott szállást vegyen, ahhoz ebben a szívben rendet kell teremtenünk. Bánattal és a vezeklés szellemében kell minden bűntől megtisztítanunk, hogy méltók legyünk Krisztus eljövetelére” – folytatta. Eszünkbe juthat a bölcs ember története, akitől egyszer megkérdezték honfitársai: melyik a leghosszabb út? Mire ő így válaszolt: az, amelyik az értelemtől a szívig vezet. Nem a távolság, hanem az idő miatt: amíg belső meggyőződéssé válik a felismert igazság. Angelus Silesiusnak tulajdonítják a mondást: „Hiába születne Krisztus százszor Betlehemben, ha nem születik meg a te szívedben.” Ebben a felismerésben összegződik az adventi készület, amikor megnyitjuk szívünket és értelmünket az alázatosan, egyszerűen érkező Megváltó előtt. „Ébredj, ember, mély álmodból, megszabadulsz rabságodból. Közelít már üdvösséged, eltörlik már minden vétked” – énekeljük a roráté szentmiséken. Az egyházi évet többen hasonlították már egy körhöz, amely valamiképpen az örökkévalóság jelképe is, egy önmagába visszatérő töretlen vonal. Minden egyházi évben ugyanazt a titkot ünnepeljük – Krisztus misztériumát -, miközben igyekszünk abban egyre jobban elmélyülni. Az advent szó eljövetelt jelent. Ehhez pedig hozzátartozik a várakozás. A keleti egyházakban november közepétől, Nyugaton sok helyen Szent Márton napjától kezdődött a karácsonyi előkészület, az úgynevezett „kisböjt”. Ehhez olyan bűnbánati szokások tartoztak, mint a hústilalom vagy a szigorú böjt. Aztán a nyugati liturgiában az advent a karácsonyt megelőző négy hétre szűkült. Miközben a szentmise, a papi zsolozsma olvasmányai emlékezetünket egy múltbeli eseményre, a választott nép Messiás-várására irányítják, a jelenben mi magunk is várakozunk, szeretetünk tetteivel közreműködünk, hogy Jézus egyre teljesebben megszülethessen bennünk és közöttünk. Végül arra is várakozunk ebben a szent időben, hogy amikor Jézus eljön a világ végén, készen találjon minket. Templomainkat, otthonunkat ilyenkor örökzöld fenyőágakból font adventi koszorú díszíti. Rajta a négy gyertya az adventi vasárnapok jelképe. Először 1840-ben egy német evangélikus lelkész állított adventi koszorút a templomában. Annyi gyertyát helyezett el egy fenyőágakkal díszített kocsikeréken, ahány nap volt advent első vasárnapjától december 24-ig, és mindennap eggyel több gyertyát gyújtott meg rajta. Újabb idők szokása lett a négy vasárnapot jelképező négy gyertya, melyek közül három lila, egy pedig rózsaszínű. A lila szín a bűnbánat jele, a rózsaszín az öröm és a várakozás beteljesedésének közeledtét jelző, biztató reménység színe. Ez advent harmadik vasárnapja, amikor már közel van a karácsony. Az adventi idő két részre oszlik: az első Jézusnak az idők végén bekövetkező eljövetelére emlékeztet, a második pedig a megtestesülés ünnepére készít fel. Kísérőink a várakozásban Izaiás próféta, Keresztelő János, valamint Szűz Mária, aki segít, hogy örömmel fogadjuk be a közénk érkező Krisztust. A családban, a hittancsoportban, sok helyen közös tervet készítenek az advent kezdetén. Ebben hetekre bontva leírják, mit szeretnének tenni azért, hogy Jézus megszülessék és növekedjék bennük. Például az első hét témája lehet az éberség az egymásra való odafigyelésben, a szeretetszolgálatban. A második hét útkészítés az érkező Úr előtt – akár gyakori lelkiismeret-vizsgálattal vagy szentgyónással. Lehet ez a hét a béke és a kiengesztelődés építésének kiemelt időszaka azokkal, akiket megbántottam. A harmadik hét témájául szolgálhat a küldetés, hogy örömhírt vigyek másoknak. Legyek az öröm hordozója odahaza, a plébánián, a munkahelyen. Mindenkiben igyekezzem a jót keresni, vigyem az egység örömét oda, ahol egyenetlenséget látok. Az utolsó hét a remény üzenetét hordozza: Istennél semmi sem lehetetlen. Ne engedjek a félelemnek, a bizonytalanságnak, a rossz hangulatnak. Minden ellenkező látszat ellenére higgyem, hogy Jézus testet tud ölteni bennem, köztünk! A hajnali roráté szentmise vagy a rendszeres szentséglátogatás mellett vannak, akik apró, hétköznapi lemondásokkal szeretnék szívüket még jobban felkészíteni az Úr érkezésére. Felnőttek, gyerekek így gyűjtik a képzeletbeli szalmaszálakat a kis Jézus jászlába. Ilyen lemondás lehet például, hogy az adventi szent időben kevesebbet nézzük a tévét, és többet beszélgetünk egymással. Egyszerűbben étkezünk, vagy az étkezésen megtakarított pénzt felajánljuk a szegények javára. Nemcsak a bensőnket, lelki életünket ápoljuk, hanem a lakásunk rendezettségére, tisztaságára is jobban odafigyelünk. Törekedjünk észrevenni egymásban mindazt, ami szép, és beszéljünk is róla! Találjuk meg a módját, hogyan fordulhatunk a rászorulók, a betegek, a legkisebbek felé! Adventben az egyházközségi karitász is megújult erővel dolgozik. Egész évben igyekeznek segíteni a rászorulókon, ám a december egy kicsit más. Gyűjtenek, hogy adhassanak. Aki teheti, elviszi adományait – kinőtt, tiszta ruhát, rég nem használt játékot, modernebbel felváltott háztartási eszközt – a karitász raktárába, ahol szorgos kezek ajándékcsomagokat készítenek belőlük. Szerény anyagi támogatást is tesznek mellé a csomagba, és végigjárva a háztömböket, örömöt varázsolnak a magányos idős nyugdíjasok vagy a szorult helyzetbe került nagycsaládosok arcára. Mint ahogy egyikük megjegyezte: „Az emberek jók, örülnek, ha adhatnak, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy adni a legnagyobb öröm.” A karitász munkatársai gyakran a kórházakat is felkeresik, és a nagyobb hittanosok is elkísérik őket. Betlehemest, verseket, énekeket adnak elő, és megtanulják megbecsülni nemcsak az egészség és a fiatalkor ajándékát, hanem a beteg, idős, magatehetetlen embereket is. Miközben a fogyasztói társadalom a pénz szeretetére ösztönöz, ezek a hittanosok fiatalon nagy bölcsességre juthatnak. Felismerhetik, hogy a legértékesebb ajándék, amit karácsonyra egymásnak adhatunk, ha az összetartozást, a bizalmat, a szeretetet erősítjük családjainkban, egyházközségeinkben, az ország minden szegletében, sőt, határainkon túl. Hiszen az idei advent ezt a nagy, határokon átívelő összetartozást is ápolhatja, megerősítheti mindnyájunkban. Húsz esztendeje, hogy összeomlott a kommunizmus, és végre nyíltan, szabadon mehetett mindenki a hajnali vagy akár a karácsonyi nagymisére. Húsz esztendeje, hogy a magyarországi ferencesek a kárpátaljaiakkal együtt ünnepelhették az Üdvözítő születését. Húsz esztendeje advent utolsó napjaiban hosszú kamionsorok indultak Magyarországról Erdélybe, miközben sokan a televízió képernyőjére szegezett tekintettel figyeltük, hogyan ébred mély álmából és szabadul meg rabságától egy szomszédos nép. Az öt évvel ezelőtti népszavazás önző eredményének emléke bizonyára sokakban bűnbánatot is fakaszt. Mivel pedig az idei advent újabb esélyt rejteget a komoly, vallásos megújulásra és az ebből fakadó áldozatos, testvéri szeretetre, kérjük buzgó imádságban: Jöjj el, édes Üdvözítőnk!
