Az otthonomhoz kötődöm, mert az enyém. Belőle élek. De az otthonom is függ tőlem, mert én is kellek ahhoz, hogy otthonná váljon, és ahhoz, hogy mások is otthon érezzék benne magukat. Az otthon jelenthet egy házat, amelynek a postaládájára az én nevem van fölírva, de lehet a tágabb környezetem is, az utcám, vagy az a hely, ahol felnőttem, és ahol „az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…” Így hát otthonom a lakásom, a városom, a hazám, a kontinensem… vagy akár az egész Föld. Valóban lehet igazi otthonom a Föld? Érezhetem otthonomnak ezt a bolygót, amelynek egy jelentéktelen kis porszeme vagyok? A válasz röviden: igen. Ezt az állítást támasztja alá a több mint ötven országban egy napon, június 5-én, a környezetvédelmi világnapon bemutatott nagyszabású film, a „HOME”, azaz az Otthonunk. A film készítőinek célja azonban nemcsak az volt, hogy szemléltessék, milyen csodálatos otthon számunkra a Föld – bár a varázslatos képsorok efelől sem hagynak bennünk kétséget –, hanem az is, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy ez az otthonunk veszélyben van, és rajtunk is múlik, hogy mi lesz a sorsa. A film stílusát tekintve természetfilm, de a világot rendhagyó módon tárja elénk. Az első meglepő dolog, hogy mindent felülnézetből látunk. Ez a látásmód a rendezőnek, Yann Arthus-Bertrand-nak köszönhető, akinek ugyan ez az első filmje, de már közel két évtizede készít légifelvételeket. Arthus-Bertrand eddigi leghíresebb munkája a Földünk a magasból című kiállítás volt, amelyet 2000-ben száztíz városban lehetett megtekinteni, és amelyen hatalmasra nagyított döbbenetes képeken láttatta, milyen is a világ madártávlatból. A másik rendhagyó vonatkozása e természetfilmnek, hogy nem igazán beszél a képeken látható természeti jelenségekről. Nem tudjuk meg, hogy a folyó hogyan vájta ki csodálatos medrét, a bálna miért tud a hátán úszni, és a természet hogyan hozta létre számtalan színpompás csodáját… Ennek a filmnek nem ez a célja. Alkotói úgy érezték, hogy már nem elég csak mutatni a természet szépségét: az első filmkockától kezdve a narrátor szigorú hangján elmagyarázza, hogy a homo sapiens, azaz Ön, a kedves filmnéző milyenné tette az élő és élettelen világot ezen a bolygón, és hogy most milyen kilátásaink vannak. Bevallom, furcsa érzés, hogy miközben egy csodálatos jéghegyet repülök körbe, amelynek szépségétől elámulok, azon kell gondolkodnom, hogy ha sok ilyen jéghegy szakad még le Grönlandról, akár hét méterrel is emelkedhet a tengerek szintje. Vagy a tengerpart hullámaiban gyönyörködve azon kell töprengenem, vajon lesz-e hal ezekben a vizekben negyven év múlva… A sok szépség és csoda az enyém is, de felelős is vagyok értük. Minden összefügg a Földön. Ahogy én élek, az kihat az atmoszférára, és ezzel együtt mindenfajta, tőlem távoli életre is. A környezettudatosság ma már nemcsak azt jelenti, hogy nem szemetelek az erdőben, hanem hogy felelős vagyok azért, hogy gyermekeink számára is élhető legyen a világunk. Egyházunk is annyira fontosnak tartja ezt a problémát, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia idén körlevelet adott ki Felelősségünk a teremtett világért címmel. Nehéz visszaadni, mi mindenről szól ez a film. Az információk mennyisége érezhetően több, mint amennyit másfél óra alatt be lehet fogadni, és biztosan vannak olyan állítások is, amelyekkel vitatkozni lehetne, de egy dolgot világosan megmutat: új korba érkeztünk. Vagy komolyan vesszük a teremtett világot, vagy egy kilátástalan jövőbe sodor bennünket a felgyorsult fejlődés. Sokat gondolkoztam a film vége felé többször elhangzó mondaton: „Késő pesszimistának lenni”, de így van. Előre kell tekinteni, és komolyan meg kell vizsgálni, hogy én mit tehetek az Otthonomért. Az Otthonunkért. „Mi írjuk a történet folytatását. Együtt.”
