A klaszszika-filológus az ötvenes évek elején mellőzöttsége miatt kántorként működött Vácott, majd Veszprémben kapott tanári állást a Lovassy László Gimnáziumban, ahol nősülése után telepedett le. Az 1956-os forradalom idején a Veszprém megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnökévé választották. Egyéniségét mindvégig a feltétlen törvénytisztelet jellemezte – mint elhangzott Vácott február 23-án, ahol az Apor Vilmos Katolikus Főiskola posztumusz a professor emeritus címet adományozta neki. Ellenezte az erőszakot, az önbíráskodást, működése idején nem fordult elő vérontás. S mégis, 1958. január 9-én a forradalom leverése utáni megtorlások során előbb életfogytiglani börtönbüntetésre, majd az MSZMP-pártutasításra halálra ítélték. Ennek részleteit így idézte föl leánya, Brusznyai Margit:
„Papp János megyei párttitkár annyira félt, hogy azt kérte apámtól, zárassa börtönbe, mert ott talán biztonságban lesz. Ennyire rettegett a kommunista párt funkcionáriusa az emberektől. Erre édesapám azt válaszolta neki: miért zárná börtönbe? Menjen nyugodtan haza, semmi bántódása nem esik. Ezt a nagyvonalúságot, ezt az erőt nem tudta Papp János később megbocsátani neki, s kérte a halálos ítélet kimondását. Apám állást is ajánlott Papp Jánosnak, amikor az aggódva kérdezte tőle, most, hogy már nem párttitkár, miből fog megélni. Eredeti foglalkozása vegyésztechnikus volt, s apám biztosította, szakmájában nyugodtan dolgozhat.”
Brusznyai Margit kissé tűnődik, majd még azt teszi hozzá:
„Papp János neve is fönnmarad apám kapcsán, pedig ki sem szabadna ejtenünk a nevét. El is határoztam, ezentúl nem is teszem. Az a párttitkár, így fogom aposztrofálni, nem őrzöm meg a nevét.”
Beer Miklós váci püspök Brusznyai Árpád személyére emlékeztetve az ószövetségi Bölcsesség könyvéből idézte a következő gondolatot: „Akik az igazságra tanítanak másokat, ragyognak, miként a csillagok.”
Ezzel az ünnepi aktussal kezdődött az Apor Vilmos Katolikus Főiskola diplomaosztó ünnepsége. S amint Brusznyai Margit végigtekintett a sok fiatal arcon, a bibliai idézet kapcsán az jutott eszébe: az igazság – ha egyéni tragédiákat követel is – mindig felülkerekedik a történelem gonoszságán.
„Nemrég tudtam meg, hogy a tiszteletbeli professzori cím az Apor Vilmos Katolikus Főiskola által adományozható legmagasabb elismerés. Meg vagyok hatódva, hogy ezt első alkalommal – posztumusz – édesapámnak adományozták. Annál is inkább örülök a megbecsülésnek, mert amikor már mi sem leszünk, az ő emlékezete a főiskola archívumában akkor is megmarad.”
