Akkoriban az volt a „szabály”: ha egy beteg írásban kérte a lelkipásztor látogatását, s ezt az osztályvezető főorvos jóváhagyta, behívhatták a papot. A legtöbb beteg nem is tudott erről a lehetőségről, egyébként is sokan közülük hadilábon álltak az írással. Az orvosok sem igen örültek a lelkipásztor megjelenésének, mert tartottak a párttitkár dorgálásától. Rövid időn belül nyilvánvalóvá vált számomra, hogy titokban kell működnöm. A heti találkozókon a nővérek beszámoltak, melyik osztályon kiket kell – immár a kórházi személyzet tudta nélkül – lelkipásztori szolgálatommal segítenem. Mivel a heti egy alkalom, amikor személyesen találkozhattunk, kevésnek bizonyult az információk átadására, a következőt találtuk ki: telefonon, virágnyelven értesítenek. A kórház egyes osztályait boltoknak neveztük el, s így közölték velem ottani „fizetnivalómat”. A belgyógyászati osztály földszintje lett a fűszer-, az emelet a csemege-, a sebészet földszintje a hentesbolt, emeleti része pedig a mészárszék. Ha például olyan telefont kaptam, hogy sürgősen öt forint húsz fillért kell fizetnem a fűszerkereskedésben, ez azt jelentette, a belgyógyászati osztály ötös kórtermének második ágyán fekszik az ellátandó beteg. Ez a telefonos távirányítás nem tartott sokáig, mert az állambiztonságiaknak feltűnt a hirtelen megnőtt telefonforgalom, ezért más módszert kellett kitalálnunk: a nővérek cigarettányi széles papírcsíkra felírták a beteg nevét, az osztályt, a szoba- és ágyszámot, a betegség súlyosságát és egyéb fontos tudnivalót: például pártember-e az illető vagy gyógyíthatatlan betegségben szenved-e.
Az összesodort papírt a nővérek a kórházbejáratnál lévő ruhatár pultja alá ragasztották, én pedig egy óvatlan pillanatban magamhoz vettem a cédulát, majd kimentem az udvarra, ott betanultam a névsort, és elindultam szolgálatomra. Előfordult olyan eset, hogy a nővérek a beteg nevét sem tudták. Így csak annyit közöltek, melyik szobában haldoklik valaki. Egy ilyen alkalommal telefonon hívtak, hogy azonnal menjek. Civil ruhát öltöttem, kerékpárra ültem, közben azon gondolkodtam, a délelőtti vizitidőben hogyan juthatok be észrevétlenül, hogyan láthatom el a beteget. Akkoriban a kórházi látogatások szigorú rendet követtek: hetente két alkalommal, a délutáni órákban. Ha megkérdeznek, mit mondjak, kit keresek? A portástól nem kérdezősködhettem, mert a kórházi rendtartás szerint be sem engedhetett. Előző este az ószövetségi Szentírásból Tóbiás történetét olvastuk a szerzetes nővérekkel. Az angyal arra a kérdésre, mi a neve, a fiktív, de a valóságot kifejező Azariás (jelentése: nagy) nevet választotta. Arra gondoltam, ennek a betegnek nagy kegyelem lesz, ha ilyen körülmények között el tudom látni. A Nagy megfelel családnévnek, a kegyelem héberül János, tehát Nagy Jánost fogom keresni. Eljutottam a megadott kórteremhez, amikor a folyosón váratlanul megjelent egy fiatal nővér, s megkérdezte, kit keresek. Nagy Jánost, válaszoltam. Mire az ajtóra mutatott: néhány perce halt meg… Tehát még megkenhettem a betegek olajával… S valóban Nagy János volt a neve. Az osztályvezető főorvos, egyben pártitkár elhatározta, hogy rajtakapja a papot. Látogatási időben, civil ruhában, a többi látogatóval együtt indultam el az egyik kórterem felé. Észrevettem a folyosón, hogy a főorvos követ engem. Karon fogott és kivont magával a folyosóra. Megkérdezte, mit keresek ott. „Látogatási nap van, beteget látogatok.” Erre így folytatta: „Elfelejtettem mondani, én vagyok ennek az osztálynak a vezetője.” „Én pedig bírósági jegyző vagyok” –válaszoltam, s ez is megfelelt az igazságnak, hiszen kineveztek szentszéki jegyzőnek. Szász főorvos elbizonytalanodott: „Igen? Jegyző? Nagyon hasonlít valakire… Jól van, folytassa…” – nyilván nem tudta, hogy létezik egyházi bíróság, s ott jegyzői megbízatás.
Az Úristen törődik az övéivel.
