A kaposvári egyházmegyéből egybusznyian vettek részt a Sainte Maure-ban, illetve Párizsban nemrég megrendezett francia-magyar imaiskolás találkozón. A franciáknak köszönhetően elsőként Magyarországon szökkent szárba az imaiskola, mégpedig Homokkomáromban, Újudvaron és Zalakaroson. A kezdetek több mint egy évtizedre nyúlnak vissza, amikor Rumszauer Miklóssal, a frissen szentelt s még Nagykanizsán szolgáló káplánnal megismertették a francia imatáborok jelentőségét, módszertanát folyamatosan gazdagították. Akkoriban Franciaországban sorra szerveztek nyári táborokat, ahol kicsik és nagyobbak hallgatták az evangéliumot, tanultak imádkozni. A szervezők küldetésként élték meg az imatáboros szolgálatot, hiszen azt tapasztalták, hogy a francia családokban nem öröklődtek át a közös családi imák. (Ahogy nálunk sem…) Rendre összehívták az imaiskolák referenseit, hogy megosszák tapasztalataikat és újabb ötleteket adjanak a folytatáshoz. Ezért virágozhat jelenleg is a „mozgalom”, amelynek lelkes koordinátora Georges Bolon, a franciaországi imatáborok szövetségének vezetője, illetve egy elzászi tanárházaspár, Alfred Marx és felesége, Gabriella, akiknek gondoskodó szeretetét mi, magyarok is tapasztaltuk.
Érkezésünkkor több száz gyerkőc a fiatal animátorokkal együtt dallal, dramatikus játékkal, mesével mondta-játszotta- énekelte el, milyen sokat adott nekik az imatábor, hogy nemcsak értik, hanem próbálják élni is az evangéliumot. Az egyik csoport természetes anyagokból készített faliképet, amelynek láttán Reményik Sándor sorai csengtek a fülembe: „A világ Isten-szőtte szőnyeg, / Mi csak visszáját látjuk itt, / És néha – legszebb perceinkben – / A színéből is – valamit.” A püspöki záró misén a szülők jelenléte ismét eszembe juttatta: sok esetben éppen a gyermek vallásgyakorlásán keresztül erősödhet a szülők hite. Két nap múlva ismét eljött hozzánk Troyes püspöke, és a napi ige kapcsán arról szólt: Azért vannak lámpák, hogy világítsanak. Senki sem hallgathat; sem a családban, sem a baráti körben, sem pedig a munkahelyen. Nemcsak a magunk, hanem a ránk bízottak tisztán látásáért is felelünk. Világosságot pedig csak Isten igéje adhat. Lapunk arról kérdezte a püspököt, mi jelenthet védelmet a harmadik évezred fiataljainak. A főpásztor azt válaszolta: az elmúlt század tele volt háborúval, tragédiával, értékrombolással, a harmadik évezredben az ember méltóságának megőrzése legyen a legfőbb érték, ahol már nincs rasszizmus és türelmetlenség. A fiataloknak is el kell hinniük, hogy Isten segítségével megváltozhat a világ. Ebben segít az ima, és arra kell törekednünk, hogy a szeretet és az igazság legyen a két legfontosabb szó a szótárunkban.
A hat nap során a lelki programok mellett megismertük Burgundia „fővárosát”, Troyes-t. Különös élmény volt a Saint Loup-i bencésekkel való találkozás, s a közös mise, amelyen a nagykanizsai „magvetős” fiatalok zenéltek-énekeltek Némethné Horváth Emília vezetésével. No meg egy újabb püspöki találkozó Mgr. Gérard Daucourttal, Nanterre főpásztorával, aki elkötelezett imatáborszervező. Arra figyelmeztetett, hogy a tábor nem elitképző, s az fontos, hogy jelekké váljunk. Utunk folytatódott, magyar és francia lobogót lengetve közösen indultunk Párizsba. Először mellbe vágott „a fények városának” lüktetése, a montmartre-i kávé- és sörár, a Sacré-Coeur előtti, meglehetősen mondén forgatag, ám a Szent Szív-bazilika bencés apácáinak vallomása nyomban kijózanít. Jövőre lesz százhuszonöt éve a folyamatos szentségimádásnak. Árad a Lélek, gyógyul idős és fiatal. Különös atmoszférája van a misének is. Amikor a helyi plébános bemutatja a kaposvári atyát, és üdvözli a magyarokat, az előttünk ülő színes bőrű apáca hátrafordul és fülig érő szájjal mosolyog. Pillantását most is őrzöm, mint ahogy a kitárt karú Krisztus-mozaiktól is nehezen szabadulok, s a Notre-Dame rózsaablakaitól, a Louvre üvegpiramisától, a romantikus sétától az Új hídon, az Eiffel-torony sziluettjétől, no meg az Orsay Múzeum impresszionista képeinek könnyedségétől, a szajnai sétahajózástól, amikor forró szél borzolta üstökünk… A legbensőségesebb pillanatok az utolsó napon, a magyar misén vártak ránk a Csodás Érme-kápolnában. Labouré Szent Katalin – akinek háromszor megjelent a Szent Szűz –, valamint a rendalapító Marillac Szent Lujza viasszal borított teste nyugszik itt üvegkoporsóban, és Szent Vince szívét őrzi az ereklyetartó. Nem csodálkozom azon, hogy Miklós atyának elakadt a szava, és könny szökött a szemébe. E hely sokunkat magával ragadott. Nemcsak a megszentelt falak sugároztak, hanem az Istenben megélt szeretet is a francia és a magyar zarándokarcokon. A nővértől ajándékba kapott – Máriát ábrázoló – csodás érme pedig nem szerencsét s boldogságot hozó talizmán; sokkal több annál: megvilágosítja és vezeti, a remény hírnökeivé teszi azokat, akik viselik.
