Az a társadalom, amely sokkal inkább Isten nélkül kíván élni, mint vele, és szigorúan vigyáz arra, hogy az emberek lelkéből minden olyan kérdezést kiiktasson, ami a végső értelemre vonatkozik, élete lefojtott, ám végleg sosem száműzhető szorongásaira természetfölötti bebiztosítást kért és kapott egy olyan vallásos közösség avatott hivatalviselőitől, amely ezen a területen még mindig általánosan elfogadott presztízzsel rendelkezik. Lehetetlen lenne megmondani, mi lehet azok fejében, akik azt kérik tőlünk, hogy valamelyik vallásos szertartásunkat és a települési ünneplést összekapcsoljuk. De vajon mi van a mi fejünkben, amikor egy ilyen közszereplésre, liturgiára felkérnek bennünket? Megijednék, ha sokan válaszolnánk valami ilyesmit: „Na ugye, már megint szükségetek van az egyházra! Ugye, hogy nem vagytok meg nélkülünk?” Vagy ugyanez kissé finomabban: „Nézzétek, milyenek vagyunk veletek, Isten áldását hívjuk le és biztosítjuk számotokra. De máskor is megtaláljátok ám a templomajtót, ne csak akkor, amikor szükségetek van valamire!” Noha ez utóbbi gondolattól valószínűleg bármelyik lelkipásztornak nehéz lenne szabadulni, de mégis kevésnek érezném, ha mindössze ennyi lenne a közösségi megáldási liturgiáink és megszólalásaink burkolt vagy nyílt üzenete. Van-e súlya, komolysága Istennel való életünknek olyankor is, amikor azt a társadalom feleslegesnek vagy nevetségesnek tartja, amikor nem tart ránk igényt? Hogy érezzük magunkat, amikor az esetek többségében régimódi, ámde gyanús radikálisokként vagy egyenesen „marslakókként” tekintenek ránk kortársaink, majd kedves legyintéssel és jeges közömbösséggel mennek tovább létezésünk és főleg Isten létezése mellett? Vajon amikor sehol nem kell megjelennünk, amikor érezzük, hogy nem maradt külső közönség liturgiáink számára, nincs kinek példát adnunk, nincs kinek „reklámoznunk” Isten szeretetét, akkor mit jelent nekünk egy imádság, egy áldás elmondása, egy szinte üres templomban tartott mise?
Közösségeink keretén belül vagy a társadalom nagyobb összefüggései közepette ünnepelt liturgiáink mindig felvetik keresztény létezésünk legalapvetőbb kérdéseit. Mostanság nem alkalmas az idő arra, hogy a valaha megtalált patent válaszok biztonságában ringatózzunk, és ne kérdezzünk rá folytonosan vallásos gyakorlataink, ténykedéseink mibenlétére és valódi értelmére.
