Benne maradni (s nem a múltban vagy a jövőben időzni) – ez az egyik legfontosabb feladata életünknek: az Istennel való együttlét elfogadása. Az elmúlt hetekben – a korábbi esztendők gyakorlatához híven – idén is több szemlélődő lelkigyakorlatot adott Magyarországon Jálics Ferenc jezsuita atya, akit az Isten jelenlétébe helyezett csendünkről, a kontemplatív imáról kérdeztünk.
– Hogyan lehet közelebb segíteni a csendhez azokat, akik (még) nem elég merészek egy akár egyhetes szemlélődő lelkigyakorlat elvégzéséhez?
– Én azoknak adok lelkigyakorlatot, akik kérik. Sosem próbáltam elfogadtatni másokkal. A legjobb, ha az ember észreveszi, hogy szüksége van rá. Ha megérik rá, keresi a csönd lehetőségét. S manapság nagyon sokan vannak így. Magyarországon viszont még nincs elegendő ajánlat szemlélődő lelkigyakorlatokra.
– Akkor hát nem is érdemes „terelgetni” az embereket a csend megélése felé?
– De, lehet. Például ismerek olyan tanárt, aki az iskolában félperces csönddel kezdi a hittanórát, s a gyerekek ezt nagyon sokszor jól fogadják, szinte rajonganak érte. Prédikációkban, újságcikkekben is lehet a csöndről, a szemlélődő életmódról beszélni, de főleg az ragadja meg az embereket, ha látják, hogy valakinek az egész magatartását a szemlélődésben való lét jellemzi, s megtapasztalják, hogy ez jó út.
A napjainkban is népszerű gyalogos zarándoklatok (például a Santiago de Compostelába vezető El Camino) is nagyon alkalmasak arra, hogy fölébresszék a szemlélődés iránti igényt, hiszen ilyenkor az emberek nemegyszer hosszú ideig mennek egyedül, s közben csendben vannak. Ha valakinek megtetszik, nem kell hozzá sok magyarázat, s keresni fogja a szemlélődést. Hasonlóan a taizéi lelkiség megélése is kialakítja a csend iránti érzéket.
– Hogyan lehet elejét venni a szavak nélküli imádsággal szemben olykor még ma is felhangzó ellenkezésnek, gyanakvásnak?
– Nem ellentmondani kell, hanem inkább – ahol lehet – építeni. Egyébként elsősorban az idősebb papok közt vannak olyanok, akik a szemlélődő ima vagy lelkigyakorlat ellen beszélnek: fiatalkorukban nem hallottak róla, és már kialakult a saját módszerük. Nem nyitottak, vagy félnek például attól, hogy valamilyen keleti vallási elemről van szó, pedig a szemlélődő imádság világosan levezethető a Szentírásból.
– Évtizedek óta tart szemlélődő lelkigyakorlatokat. Milyennek látja az iránta megnyilvánuló nyitottság alakulását?
– Az említett előítéletek már visszaszorulóban vannak, s a szemlélődő imádság világszerte nagyon erősen terjed. A neves teológus, Karl Rahner mondta, hogy a XXI. században a keresztények vagy misztikusok lesznek, vagy nem is lesznek keresztények. Tehát nincs középút. Én is azt hiszem, hogy a szemlélődő ima és életforma idővel egészen általános lesz, és ez fog megújulást hozni az egyházban.