A„kinti” magyar közösségek és a velük folytatott kapcsolat életben tartása elodázhatja, de nem hárítja el ezt az integrálódási folyamatot. Ugyanakkor ha nem a nemzedékek szintjén, hanem az egyes emberek lelki-szellemi jólléte felől közelítünk e kérdéshez, egyértelművé válik, milyen rendkívüli jelentőségű, hogy a személyes gondoskodás, érdeklődés jeleit megtapasztalhatják- e az emigránsok az anyakultúra részéről.
A zilált történelmű magyarság több hullámban kivándorolt közösségei számára a nemzeti kultúra elemei mellett a vallás képviselte-képviseli a hazai gyökerek éltetőerejét. Idehaza elmosódott képünk van minderről, s keveset tudunk a köztük tevékeny katolikus lelkipásztorokról is – kitartó szolgálatuk a csendes hűség példája. Ugyanez igaz ma már nyugalmazott püspökükre, Miklósházy Attila jezsuita atyára is, aki 1989 óta vezette igen nagy területre kiterjedő, mégis kicsiny „egyházmegyéjét” – egészen 2006-ig. Sajátos munkájáról, a hivatásához vezető göröngyös, történelem szaggatta útról, a nehézségek és tragédiák ellenére is töretlen „napsugaras életfilozófiájáról” vall most megjelent életútinterjújában. Halk derű, a hivatás szerelmének parazsa, bölcsesség tükröződik mondataiban. A pap „maradjon meg az egyház tanításának tisztaságában, s fogadja el az emberi gyarlóságot”. A zsinat előtti időkkel kapcsolatban így nyilatkozik: „Szentül hittem akkor is, hogy – Krisztus ígérete szerint – az örök élet igéi az egyháznál vannak. De ha mégsem igénylik az emberek, sőt egyre többen elzárkóznak előle, azt jelenti, nem végezzük jól a dolgunkat.” E szavak is példázzák: az értékeket megújítva őrző szemlélet aranyútja vetül elénk a külföldi magyarok volt püspöke kötetéből. Olyan ösvény, amelynek vonzását könnyen megérezhetjük e könyvet olvasva, elindulnunk azonban már nekünk kell rajta.
(Egy szív, egy lélek – Kipke Tamás és Elmer István beszélgetése Miklósházy Attilával, a külföldön élő magyarok nyugalmazott püspökével. Budapest, 2009, Szent István Társulat; Pásztorok – Magyar apostolutódok a harmadik évezred elején 8.)
