E jelentős metropoliszok vallási és kulturális világa hozza létre az úgynevezett liturgikus családokat, vagyis azokat a rituális közösségeket, amelyek mindmáig léteznek a katolikus és ortodox kereszténységben. Konstantinápoly, a birodalom új fővárosa (amely Nagy Konstantinig Byzantion/Bizánc néven létezett) lesz a bizánci (ortodox/pravoszláv és görögkatolikus) liturgia és annak hatása alatt álló kisebb liturgiák (például a grúz) anyja.
Róma az Örök Város és az itáliai félsziget kisebb liturgikus közösségeinek szülője és meghatározója a kora középkorban, majd az egész nyugati, latin-germán szellemiséget követő civilizációban mindmáig. Milánó a máig létező ambrozián liturgia hazája, az egyiptomi Alexandria a kopt keresztények liturgikus fővárosa, a szíriai Antiochia pedig a különböző szír hatású liturgiák bölcsője (idetartoznak a jakobiták, a káldok, a malabárok és a malankárok). Mellettük keleten a görög és szír liturgiák égisze alatt saját liturgikus világa lesz az örményeknek, az etiópoknak, valamint a libanoni szíreknek és araboknak (maroniták és melkiták). Hasonló a helyzet nyugaton is: az Ibériai-félszigeten alakul ki az úgynevezett hispano-mozarab liturgia, amelyet a toledói székesegyházban az ókortól mindmáig végeznek, a mai Franciaország területén az első ezredfordulóig él és virágzik a gallikán (vagy gall) liturgia, a brit szigeteken pedig (és néhol az európai kontinensen is) a kelták liturgiája.
