Saját szavait idézve „az ifjú lelkek ezernyi lakattal elzárt kincses birodalmához” is szólt, amikor 1919-ben Levelek diákjaimhoz című könyvsorozatát írni kezdte. Amikor a kötetek címeit megjelenésük sorrendjében idézzük – Dohányzol? (1923) Ne igyál! (1923), A tiszta férfiúság (1923), A művelt ifjú (1924), A jellemes ifjú (1925) –, nemcsak nevelői elkötelezettsége iránt ébred bennünk csodálat, hanem hihetetlen munkabírása iránt is. Aligha tagadható, hogy e kötetek témái semmit sem vesztettek időszerűségükből, annál inkább azonban pedagógiai korszerűségükből. Hiszen minden kor fiatalsága új módon keresi helyét a világban, és új módon kísérti meg a mindenkori világ ezernyi új értéke és bűne. Manapság pedig szinte egyik évről a másikra változik a világ, amelyben az egészséges emberré fejlődés, a műveltség megszerzését, a jellemessé válás és a házasságra felkészülés nehéz feladatát segítenünk kell.
Tóth Tihamér a XX. század első felének egyik jellegzetes egyénisége volt. Mindössze ötven évet – 1889-től 1939-ig – élt, de mivel nagy munkabírású volt, sokat adott.
Szolnokon született. A teológiát Budapesten és részben Bécsben végezte, és mivel 1918-tól már a Központi Szeminárium prefektusaként lehetett részese a papnevelésnek,1938-ig lelkipásztori nemzedékek nevelésében vehetett részt. 1925-től a szónoklattan egyetemi tanára volt. Az ő korában még szónoki erényeket vártak el a lelkipásztoroktól. Mára nemcsak a szószék magasából szállt le a homíliát mondó pap, hanem a szónoki pátoszt is felváltotta az egyszerű, rövid mondanivaló. Megmaradt azonban Tóth Tihamér szándéka, hogy a hitetlenből hívőt, keresztényt, kegyelemből élőt teremtsen gondolataival.
Két hónappal halála előtt lett veszprémi megyés püspök. Talán ezért is inkább mint papot és hittanárt tartja számon az utókor. Emlékezzünk rá, és általa azokra a hittanárainkra, akik arra törekedtek, amit ő így fogalmazott meg: „Egy fiatal lelket magasztos eszményekkel megtölteni örök értékeket magában hordozó feladat.”
