A történelem folyamán hol erősödött, hol enyhült az üldözés. Néhány császár engedélyezte a keresztény vallásgyakorlást, mások viszont kegyetlenül üldözték. A XIX. században két újabb tiltó rendeletet adtak ki a kereszténység ellen, 1805-ben és 1811-ben. A kínai származású keresztényeket többnyire száműzetésre ítélték, az európai hithirdetőket pedig főként halálbüntetésre.
Kína az első ópiumháború (1839–1842) után kénytelen volt feladni elzárkózó politikáját. A következő évtizedekben a külföldiek jelentős hatalomhoz jutottak az országban, viszont mindinkább kivívták maguk ellen a helyiek haragját, hiszen kizsákmányolták az erőforrásokat, ópiumot vittek az országba, nem tisztelték a helyi vallásokat és tradíciókat, és egy sor egyenlőtlen szerződést kényszerítettek a kínaiakra. A misszionáriusok immár szabadon munkálkodhattak az országban, de a külföldi elnyomással szembeni ellenállás a kereszténységre is kiterjedt.
Az európaiak és a helyiek között növekvő feszültség hatására 1900-ban kirobbant az úgynevezett bokszerlázadás. A megmozdulást a kínai császár özvegye is támogatta. A felkelők tönkretették a vasúti és a távíróvonalakat, megtámadták a külföldi helyőrségeket, követségeket és missziókat. Megöltek több ezer keresztényt, akár kínai, akár külföldi volt, és minden idegen fejére vérdíjat tűztek ki. A legtöbb kínai vértanú a bokszerlázadás áldozata volt: köztük püspökök, papok, szerzetesek, de a többségük világi hívő volt, családapák, anyák és gyerekek. Hősies helytállásuk ma is erőt ad az elnyomásban élő kínai egyháznak.
2000-ben II. János Pál pápa százhúsz kínai vértanút avatott szentté. Zhao Rong Ágoston volt az első kínai származású pap, aki mártírhalált halt. 1746 körül született. A császári hadseregben szolgált, de látva az üldözést szenvedő keresztények állhatatosságát, kíváncsi lett az idegen vallásra. Megtért, és a papi hivatást választotta. Az evangélium megvallásáért és hirdetéséért letartóztatták, majd Csengtuban, 1815. január 27-én kegyetlen kínzások után kivégezték.
