Ennek oka a Sacrosanctum concilium 37–38. pontjaiban megfogalmazott „egészséges pluralizmusban” van, ami pontosan ezt a lehetőséget jelenti: „Az egyház a hitet és a közjót nem érintő dolgokban nem kívánja kötelezővé tenni a formák merev egységét, még a liturgiában sem. Sőt, ápolja és fejleszti a különböző népek és nemzetek jellegzetes sajátságait és örökségét.
Ami tehát a népszokásokban nem elválaszthatatlanul kapcsolódik babonákkal és tévedésekkel, azt jóakaratúlag mérlegeli, és ha lehetséges, teljesen és érintetlenül megőrzi, sőt olykor magába a liturgiába is beépíti, amennyiben az a liturgia igazi és hiteles szellemével elvileg összeegyeztethető” (37. pont). Ez nem jelenti azt, hogy az eredeti csupán egy ajánlás lenne. A Szentszéknek minden nemzeti nyelven íródott, a helyi sajátosságokat felhasználó kötetet jóvá kell hagynia. Ez természetesen nem valamiféle „kötözködés” a részükről, hanem annak a vizsgálatát jelenti, hogy a nemzeti kötet tartalmában és szerkezetében ugyanaz-e, mint latin „mintája”. Ez azért fontos, mert a pluralizmus addig egészséges, amíg nem lesz az egyház egységét sértő, zavaró „különcködés”. A liturgia része és építője az egységnek, ami viszont nem uniformizálás, mint ezt a fenti idézetből is láthatjuk.
