– Mikor jelentkezett a papi hivatás gondolata?
– Hetedikes-nyolcadikos koromban. A gimnáziumi évekre esett a rendszerváltozás ideje. Érdekelt, mi történik körülöttem, de inkább élményszinten emlékszem rá, különösebb hatás nélkül.
– Azt gondolhatnánk, aki papnak készült, nyilván úgy élte meg: az egyház elnyomása után végre szabadon működő egyházi élet várja.
– Nem gondoltam ilyen összefüggésre. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyre tudatosodása idején már nem nehezedett annyira a rendszer nyomása. Különösnek találtam, amikor láttam az idősebbek tekintetében a félelmet. Nem értettem, miért ez a szorongás, mi bajunk eshet? Egy fiatal fiú arra gondol: őt nem viszik el a rendőrök. Még nem ismeri a félelmet, egyfajta könnyelműséggel él.
– A család hogyan viszonyult a papi hivatáshoz?
– A gimnáziumi években még nem jelentettem be – korábban szóba került, hogy majd talán pap leszek –, ekkoriban ugyanis más irányba terelődött az érdeklődésem, s szépen lassan el is felejtettem a régi gondolatot.
– Mit jelentett a „más irány”?
– Sport, testedzés, egészségmegőrzés, természetgyógyászat… Taekwondózni kezdtem, ennek révén terelődött az érdeklődésem a New Age különböző áramlataira. Később beláttam, mennyire veszélyes területre tévedtem. De akkoriban ez állt életem középpontjában: hogyan lehet kihozni magamból a legtöbbet – jellemzően kamaszos gondolkodással.
– A New Age az Egyesült Államokban létrejött utópisztikus, vallásnak nem tekinthető mozgalom. A keleti vallások, a pogányság és a spiritualizmus jegyeit elegyíti, követői közt különféle tanítók, gyógyítók és más személyek jelennek meg. Valamelyik közösséghez is csatlakozott?
– Szerencsére nem. Annyira nem merültem bele.
– Mi vonzotta a New Age-ben?
– Ami vonzó volt benne, talán a misztikája, a mélység, amelyet sugallt.
– Mire irányul a New Age misztikája?
– Sok mindent titokzatosan állít be, természetfeletti erőkről beszél. Felvillantja annak a lehetőségét, hogy olyan energiákkal rendelkezhetünk, olyan képességek birtokába juthatunk, amelyek látszólag emberfelettiek, állítólag mégis bennünk vannak.
– Valamiféle metafizikai erőt feltételez?
– Igen, ilyesmit sugall. A gyógyítók kézrátétellel, megmagyarázatlan erők és energiák segítségével idéznek elő rendkívüli, természetfölötti eseményeket. Egyrészt csalás ismerhető föl ezekben, másrészt valóságosak. Ami viszont valóságos, az démoni. S ilyen találkozások után bizony szabadító imára van szükség.
– A démoni erők működését már akkoriban felismerte?
– Nem, kezdetben pozitív hatásúnak tűnt az egész. De aztán, felsőbb évfolyamos gimnazistaként visszakanyarodtam Jézus Krisztushoz.
– Milyen úton jutott el ide?
– Megégettem magam a New Age-dzsel.
– Mit jelent ez konkrétan?
– Lelkileg mélypontra jutottam. Utólag visszagondolva nehéz a természetfölötti eseményekről beszélni, de akkoriban valószínűleg gonosz lelkeknek nyitottamkaput. Szorongás, indokolatlan félelem, reménytelenség vett erőt rajtam. S egyszer csak fölismertem – belső megvilágosodás hatására –, hogy ebben a helyzetben senki nem segíthet rajtam, sem orvos, sem pszichológus, egyedül csak Isten.
– A New Age-időszakban is járt templomba?
– Mindig rendszeresen részt vettem szentmisén.
– Nem ütközött a kettő, nem derült ki az Ön számára, hogy a New Age keresztényellenes irányzat?
– Első látásra nem tűnik ki, hogy nem egyeztethető össze a kereszténységgel. Sokszor megtévesztő kifejezéseket használnak. Ők is istenségről és hasonlókról beszélnek… Ezek az irányzatok azt sugallják: járhatsz továbbra is templomba, végezheted addigi megszokott dolgaidat, mint hagyományt, de a szíved ne a templomban, hanem amott legyen. S hiába ültem vasárnaponként a misén, nem éreztem a keresztény hit komolyságát, súlyát.
– Mikor következett be a felismerés: csak Isten segíthet?
– Az érettségi évében kezdődött. Utána beiratkoztam egy hároméves könyvtáros-asszisztensi tanfolyamra az Országos Széchényi Könyvtárban, s ekkor már kézzel-lábbal kerestem Istent. Pontosan emlékszem megtérésem idejére: 1993. szeptember 25., délután négy és öt óra között. Karizmatikus találkozót rendeztek a Margit-szigeten, szentségimádással. A megtérés, a hazatérés útján jártam már, de még a régi terhek nyűgével. S ezen a napon megtapasztaltam Isten szeretetét; életre szóló fordulat következett be, amely azóta is tart. Később az Úr újra és újra megszólított: szeretné, ha pap lennék, s később pálos szerzetességre hívott.
‒ A papság, illetve a szerzetességre meghívás konkrét eseményhez kötődik?
– Igen, több istenélmény következett, amelyekben az Úr tudtomra adta: azt szeretné, ha pap lennék. A visszatérés után is egy ideig még úgy gondoltam, én is megházasodom, annak rendje-módja szerint családot alapítok. Megérintett a szerelem.
A Margit-szigeti istenélmény után néhány héttel-hónappal azonban elgondolkoztam: valamikor papnak készültem, hogyan is állok ezzel?
Ettől kezdve Isten a józan megítélés és a misztikus kegyelmek által egyaránt utat mutatott nekem. Ezek általában belső megvilágosodások voltak, vagy a Szentíráson keresztüli ráébredések. Ha valaki nem tapasztalta ezt, így elmondva talán nem is érti. Elolvastam egy szentírási részt, s biztosan tudtam, nekem szól, s hogy konkrétan mit jelent az életemben. Ha valaki megkérdezné: honnan tudtam ezt, annyit mondhatok: ez másként működik. Erre mondják: beléöntött ismeret. Az előbb még nem volt, a következő pillanatban pedig megjelent. Tudok róla, tudom a pillanatot, amikor ez az ismeret megjelent, de nem úgy, mint a természetes megismerésben, amikor valamit látok, hallok és felfogom, aztán következtetek. Ez az ismeret egyszer csak ott van, mégpedig teljesen kompletten: az ember érzi, hogy igaz, és azt is, hogy kitől ered.
‒ A beléöntött ismeret áthatja az egész személyiséget?
– Nem tudom, Keresztes Szent János valószínűleg többet tudna mondani erről… Én annyit rögzíthetek: az Úr sorozatosan kinyilatkoztatta velem kapcsolatos szándékát. Elég sokszor szólt, én meg óvatos ember vagyok, egy ideig haboztam: bár Istentől van, de azért nem hiszem el olyan könnyen. Jelentkezett egyfajta racionális mérlegelés: biztosan hív? Nem lehet, hogy csak képzelődöm?
Fél év után meg kellett hogy „adjam” magam, hiszen annyira egyértelmű volt, hogy a jelzések mind Istentől származnak. Az isteni meghívások természetfölötti valósága, ugyanakkor a racionális, természetes érvek sokasága gyűlt fel addigra bennem, s mindezek birtokában „józan paraszti ésszel” áttekintettem: mire készültem régebben, mire van adottságom, mi az, amit szívesen csinálnék – mindezek alapján összecsengett a józan paraszti ész és a természetfölötti tapasztalat, s egyértelművé vált, mi a helyes irány, merre vezet az utam.
‒ Mi következett ezután? Jelentkezett a szemináriumba?
– Nem, előbb befejeztem a könyvtárosi képzést, s közben érkezett egy utolsó meghívás az Úrtól: legyek pálos szerzetes.
‒ Nyilván ez is valamilyen élményhez kötődött.
– Ekkor már naponta jártam misére, gyakran fölkerestem a Sziklatemplomot. Az egyik atya kezembe adta a pálosok napi imáját. Hazavittem, elolvastam, s két benyomás ért. Az egyik: ásatag imádságnak tartottam, egyáltalán nem tetszett. De ezzel párhuzamosan megjelent a belső ismeret: ezt én még nagyon sokszor fogom imádkozni. Prófécia volt, egyszerre csak tudtam… nagyon megdöbbentett. Elgondolkodtam rajta: mit jelent ez? Imádkoztam: Uram, mutass utat, mindez valóban tőled van-e, erősíts meg… mert nekem egy jel nem elég. De nem kaptam több jelet. Megértettem, rajtam áll a döntés. Van józan eszem, gondoljam át és határozzak. Nehéz falat volt.
Egy-két hónapig tartott, mire megimádkoztam, meghánytam- vetettem a dolgot, s higgadt ésszel arra jutottam: jobban oda tudom adni életemet Istennek, jobban meg tudom élni az odaadottságot szerzetesként, mint egyházmegyés papként.
‒ Mikor lépett be a rendbe?
– 1995-ben érkeztem a pécsi noviciátusba. Egy év után egyszerű fogadalmat tettem, közben végeztem a teológiát. 2000-ben következett el az örökfogadalom ideje, majd a rá következő évben pappá szenteltek. Péter atya, a tartományfőnök előbb Pálos szent – kútra helyezett, majd öt hónap elteltével, 2002 elején Márianosztrára kerültem börtönlelkésznek. Egy év kilenc hónapot ültem Nosztrán, szoktam mondani humorosan. 2003 végén érkeztem vissza Pécsre, ahol a kispapok prefektusa lettem, majd 2008-tól mostanáig házfőnök.
‒ Milyen elképzelésekkel vette át megbízatását?
– Nem gondolom, hogy alapvető változtatásokra lenne szükség, elődeim igen szép munkát végeztek. Amit fontosnak tartok, s a nagykáptalanon újra megerősítettük magunkat ebben: a pálos rend alapvetően szemlélődő közösség, amely ugyanakkor lelkipásztori munkát is végez. Nem könnyű a mindennapokban a szemlélődést, remetehagyományainkat és a lelkipásztorkodást összehangolni, hol az egyik, hol a másik oldalra billenünk át, ezért folyamatosan egyensúlyoznunk kell. Sokfelé hívnak minket, sokféle feladatra. Úgy kell megfelelnünk ezeknek, hogy közben ne veszítsük el önazonosságunkat.
‒ A pálos rend folyamatosan imádkozott és imádkozik a nemzet életéért, jövőjéért. Hogyan lehet ezt az imádságos törekvést megfogalmazni a mai magyar valóságban?
– Hivatásunknak érezzük, hogy imádkozzunk és engeszteljünk a magyarságért. Ezt elsősorban odaszánt életünkkel tehetjük meg, azzal, hogy szerzetesként Istennek szenteljük életünket, hogy imádkozó emberek vagyunk. Ez a legtöbb, amit tehetünk a magyarságért. Bölcsességet kíván, hogy a Szentlélek vezetése által fölismerjük: adott helyzetben és pillanatban cselekednünk kell-e vagy imádkozni; nyugton maradni, vagy menni és tenni?
‒ Egy mai fiatalnak, aki elgondolkodik azon, pálos szerzetes legyen-e, mit mondana?
– Arra törekednék, hogy ne befolyásoljam, hozza meg maga a döntést. Ugyanakkor elé tárnám a pálos rend karizmáit: magányban és csendben, Isten jelenlétében élni, s azzal szolgálni a világot, hogy jelen vagyok az Úr számára. A közös imádság és elmélkedés szintén a szolgálatunk része, hogy általa szebbé tegyük a valóságot, behívjuk Istent ebbe a világba. S közben végezzük a lelkipásztori munkát. Ha ez vonzza őt, szeretné életét az Úrnak adni, s ha ebben hangsúlyt kap, hogy mindezt a hazájáért, a magyarságért is teszi, akkor elgondolkodhat azon, hátha itt van a helye, köztünk.
Fotó: Cser István
