Mindez arra vezetne bennünket, hogy a természeti erőforrások megóvása, valamint a fenntarthatóság biztosítása érdekében feladatainkat megosszuk a társadalom különböző szereplői között. A helyes jog- és kötelezettség meg osztást segíti, ha felismerjük a fenntarthatóság különböző szintjeit, feltételeit.
Vannak olyan kihívások, amelyek globális erőforrásokat vagy jelenségeket érintenek. Ilyen az üvegházhatású gázok légkörbe juttatása s az ebből fakadó klímaváltozási probléma. A létrejövő hatás (például aszály a Kár – pát-medencében vagy az emelkedő tengervízszintből fakadó elárasztási veszély a csendes-óceáni kis szigeteken) szempontjából tökéletesen mindegy, hogy ezeket az üvegházgáz molekulákat ki és hol (a világ mely pontján) bocsátotta a légkörbe. A megoldásnak tehát globálisnak kell lennie: nemzetközi egyezményre van szükség, amely meghatározza, hogy mi lehet a kibocsátás maximális megengedhető mennyisége a Föld egészére nézve, s hogy ebből a keretből melyik ország milyen mértékben részesedhet.
A fenntarthatóság globális feltételei mellett vannak több országot érintő, regionális feltételek is. Egy folyó s annak mellékfolyói viszonylag nagy földrajzi kiterjedésű vízgyűjtőterületet alkothatnak. A vizek minőségi és mennyiségi védelme (ami alapja annak, hogy a vizet felhasználó tevékenységek gazdaságosan folytathatók legyenek) ilyenkor több ország közös megállapodásán múlik, de persze nem igényel globális egyetértést.
A példák sorát folytatva megmutathatnánk a fenntarthatóság nemzeti, kisrégiós és helyi feltételeit is. Ha a környezetvédelemmel vagy a fenntarthatósággal kapcsolatos döntési jogköröket azt a szempontot is figyelembe véve telepítjük az egyes szereplőkhöz, hogy a fenntarthatóság milyen szintjét jelentik az adott igazgatási, döntési feladatok, akkor a szubszidiaritás elvének megfelelően járunk el.
A valóságban sajnos igen gyakran megsértjük ezt az elvet.
Az ENSZ égisze alatt jelenleg zajlik a Fenntartható Fejlődési Célok rendszerének kidolgozása. Hogy ilyen célokra szükség lehet, arról az ENSZ tagállamai döntöttek legutóbbi, 2012-es Rio de Janeiró-i csúcstalálkozójukon, s az erre felhatalmazott munkatestületnek 2014 szeptemberére kell elkészítenie a célrendszer első tervezetét.
A Fenntartható Fejlődési Célokra tett különböző javaslatok (amelyek származhatnak kormányzatoktól, nemzetközi szervezetektől vagy társadalmi mozgalmaktól) kevéssé veszik komolyan a szubszidiaritás elvét. Vannak olyan javaslatok, amelyek megfosztanák értelmes önrendelkezési joguktól a kisebb közösségeket, s a döntést a szükségesnél magasabb szinten hoznák meg. Más esetekben ennek éppen az ellenkezője figyelhető meg: egyes kormányzatok az adott probléma nemzetközi szintre tolásával saját nemzeti felelősségükről szeretnék elterelni a figyelmet.
Sokszor az Európai Unióban sem jobb a helyzet. Európai szinten, mindenkire egységesen érvényes módon dől el számos olyan környezetvédelmi kérdés (invazív fajok kezelése, újrahasznosítási célértékek, az ivóvíz arzéntartalma és így tovább), amelyeket a tagállamok saját hatáskörükben, az adott földrajzi viszonyok és kulturális hagyományok között élve sokkal hatékonyabban tudnának megoldani.
A szubszidiaritás megsértése elsősorban nem elvi probléma. Így a rossz szinten meghozott, téves döntésekkel óriási forrásokat pazarlunk el, amelyeket máshol ésszerűen lehetett volna felhasználni a fenntarthatóság érdekében.
