Testvériség és reménység
XXIII. János pápa (1958–1963) már jóval a zsinat előtt, a vatikáni diplomácia szolgálatában is kapcsolatba került az ortodoxiával, a protestantizmussal, a zsidósággal és az iszlámmal is. Különböző állomáshelyein – Bulgáriában, Törökországban és Franciaországban – nyitott szemmel és nyitott szívvel vett részt a nehéz, sokszor veszélyes helyzetbe került emberek sorsának megoldásában. Giuseppe Roncalli megválasztása után három hónappal személyes tapasztalataiból kiindulva sürgette az egyházak egységét és a más vallásokkal folytatott dialógus megkezdését. Nemcsak a zsinat meghirdetése, hanem annak témái is váratlanul jutottak el a katolikusok sokaságához, és az ökumenizmus, valamint a vallások értékelése előre nem látott érzelmeket váltott ki az egyházon belül. Mindazonáltal XXIII. János pápa idejét tekinthetjük a nem katolikus egyházakkal és a más vallásokkal való barátság és párbeszéd új korszakának.
XXIII. János döntéseivel az addig zárt rendszerű egyházi vezetés révén olyan változások kezdődtek el, amelyek az egymáshoz való közeledés által korábban elképzelhetetlen megújulást eredményeztek. E megújulás műhelye az 1960-ban létrehozott Keresztény Egységtitkárság volt, melyet a pápa személyes barátja, Augustin Bea bíboros (1881–1968) vezetett. Ő volt az, aki kidolgozta és XXIII. János szándéka szerint átültette a gyakorlatba az új magatartás, az új gondolkodás és az új megközelítés alapelveit, amikor a pápa nevében testvéri módon hívta meg az egyházak képviselőit a zsinatra, és tisztelettel fordult más vallások követői felé is.
XXIII. János pápa a protestáns és az ortodox testvéreket arra kérte a zsinaton, hogy igyekezzenek olvasni a szívében, mert ott sokkal több mindent találnak, mint a szavaiban. A jó pápa lelkesedése, egyszerűsége és bizalma megérintette a nem katolikus megfigyelőket is. XXIII. János nyitott személyiségével elérte, hogy minden résztvevő számára a remény hordozója lett. Egy megújuló egyház reményéé, egy olyan egyházé, amely elkötelezett az ökumenizmus iránt, s amely nyitott a modern világ által felvetett, a hitet próbára tevő új kérdésekre. Az általa prófétai módon összehívott II. vatikáni zsinat a kegyelem ideje volt.
A pápa hatása az egész zsinat ideje alatt – és halálát követően is – megmaradt. XXIII. János nyitottságot sugárzó szelleme lett a hajtómotorja annak a munkának, melynek során a zsinati teológusok az Unitatis redintegratio ökumenikus határozatban (1964) kidolgozták a keresztény egységtörekvés katolikus alapelveit, és a Nostra aetate kezdetű nyilatkozatban (1965) megfogalmazták az egyes vallások értékes szempontjait, elítélve az antiszemitizmust, és elismerve Istennek a zsidókkal fennálló folyamatos szövetségét, mely később a zsinat fordulópontja is lett.
Ez volt a szelíden ható evangéliumi küldetése XXIII. Jánosnak, aki sürgette a keresztények közötti megbékélést és a vallásszabadság kihirdetését a katolikus egyház részéről. A pápa tudatosan készült a zsinat meghirdetésére, időpontjának és helyszínének megválasztására, melyre a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában a keresztények egységéért végzett imahét utolsó napján, 1959. január 25-én került sor. XXIII. János akkor forradalminak tűnő gondolata mára teljesen beérett, és meghozta gyümölcsét. Az egyház megnyílt az ortodoxok, a protestánsok és más vallások, köztük a zsidóság képviselői felé.
A jó pápa nemcsak a katolikusok, a reformációból származó egyházak és a más vallások tagjai, hanem minden ember felé is Isten szeretetét közvetítette. Ezzel a magatartásával az emberi személy legmélyebb vágyát igyekezett teljesíteni, mely az egységre, a békére és a boldogságra vonatkozik. XXIII. János számára a II. vatikáni zsinat nem volt más, mint az evangélium újraolvasása a kortárs kultúra fényében. A pápa ezzel hatalmas munkát végzett, mely a Szentlélek ösztönzéséből és az evangéliumból származott. Mintegy ötven évvel a zsinat után továbbra is az ökumenizmus és a vallásszabadság az a két kulcsszó, mely elsőként eszünkbe jut, ha felidézzük a XXIII. János által hozott reformokat.
Döntő változások – a kiengesztelődés jegyében
II. János Pál pápa (1978–2005), aki még fiatal krakkói püspökként, majd később érsekként XXIII. János meghívására részt vett a zsinat munkájában, szintén az egység szolgálatának küldetését látta el. Karol Wojtyła Lengyelországban ifjúkorának megrázó körülményei között élte meg a zsidósággal való találkozást egykori wadowicei iskolatársa, Jerzy Kluger (1921–2011) barátságával. Az egyház központjába került lengyel pápa különleges előkészítő feladattal bízta meg filozófus honfitársát a római zsinagóga történelmi felkeresése során, 1986. április 13-án. (A példát követve XVI. Benedek pápa is felkereste a római zsinagógát 2010. január 17-én). Ugyanazon évben volt még egy hasonló, világméretű jelentőséggel bíró gesztusa: Assisiben, 1986. október 27-én kezdeményezésére megtartották a vallások képviselőinek közös imáját a békéért, mely döntő változás kezdeményezése volt a vallásközi párbeszédben. Erre az eseményre azóta is rendszeresen hivatkoznak, sőt újabb és újabb találkozók követik azt (2002-ben, 2006-ban és 2011-ben is rendeztek hasonló imatalálkozót pápai részvétellel).
II. János Pál a legszemélyesebb tapasztalatain keresztül élhette meg a zsinat nyitottságát a protestáns és az ortodox egyházak felé, és azt a széles kitárulkozást, mely a nem keresztény vallások és azok képviselői irányában mutatkozott meg a zsinaton, majd azt követően is. Világkörüli apostoli útjai során mindig fogadta a nem katolikus keresztényeket, valamint a zsidóság és az iszlám képviselőit is.
II. János Pál a keresztény egység iránti elkötelezettségének jeleként a harmadik évezred fordulóján – a reformációt követő majd’ ötszáz év után – páratlan egyetértés jött létre a római katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség között. Példátlan jelentőségű volt az a katolikus-evangélikus közös nyilatkozat is, amelyet 1999. október 31-én, a reformáció emléknapján Augsburgban írtak alá a megigazulás tanításáról. Ez a megbékélés a többi egyház felé is megnyitotta a tettekben megnyilvánuló párbeszéd útjait.
A szeretet párbeszédét felhasználva a nagy pápa folyamatában kísérhette figyelemmel, hogy a zsinati dokumentumok alapján miként formálódik a katolikus egyház kapcsolata más egyházakkal és más vallásokkal. A zsinatot követő, az értelmezési különbözőségekből fakadó viták még II. János Pál idején nyugvópontra jutottak. A szentatya a leghitelesebb személyként, „zsinati atyaként”, majd pedig az egyház legfőbb vezetőjeként tehetett tanúságot a zsinat szándékáról és tanításának hangsúlyairól.
II. János Pál pápasága alatt, a bűnbánat és a kiengesztelődés jegyében született meg a Zsidósággal Való Vallási Kapcsolatok Szentszéki Bizottságának dokumentuma, az Emlékezzünk: Megfontolások a Soáról (1998), majd a szentatya a jubileumi szentévben, 2000. március 12-én ismételten és ünnepélyesen bocsánatot kért a múltban a zsidók ellen elkövetett bűnökért. Ehhez az időponthoz kapcsolódott még az Emlékezet és kiengesztelődés című dokumentum a vatikáni Nemzetközi Teológiai Bizottság kiadásában, és ekkor került sor a pápa szentföldi zarándokútjára (2000. március 20–26.) is, mely új távlatokat nyitott a keresztények és a zsidók közeledésében.
A „lengyel pápa” is a párbeszéd útján képzelte el a kereszténység jövőjét, melyet nagy körleveleiben fogalmazott meg, képviselve a folyamatosságot XXIII. János békére felszólító kezdeményezésétől (Pacem in terris, 1963) VI. Pál pápának (1963–1978) az Ecclesiam suam kezdetű körlevelében (1964) megfogalmazott dialóguselvén át egészen a XXI. század küszöbéig. A Redemptor hominis (1979) az emberrel, a Redemptoris missio (1990) az egyház küldetésével, majd az Ut unum sint (1995) a keresztények egységével foglalkozó enciklika napirenden tartotta a katolikus egyház visszavonhatatlan elkötelezettségét az ökumenizmus és a vallásközi párbeszéd iránt. A Tertio millennio adveniente (1994) apostoli levélben és az Ecclesia in Europa (2003) kezdetű apostoli buzdításban II. János Pál az egyházban és a világban való további feladatokat is megfogalmazta a XXI. század számára az egységkeresés egyházi és vallási összefüggéseiben.
Isten gondoskodásának csodálatos gazdagságát ünnepeljük e két szent életű pápában, akikkel az egyházat és az emberiséget akarta megajándékozni. XXIII. János és II. János Pál alázattal és a Szentlélek sugallataira mindig nyitottan tudott a béke, a kiengesztelődés és a testvéri szeretet példaképe lenni. Nemcsak a János név kapcsolja össze őket, mely utalás a szeretett apostolra, hanem az a lelkület is, amellyel az egyházért és a világért éltek. Az egymást követő évtizedekben mindketten arra törekedtek, hogy hozzájáruljanak az emberek, a népek, a vallások, a társadalmi osztályok, a kultúrák és a különböző világnézetek közötti megbékéléshez. Az emberek közti hidak építésének elsődleges szempontja mindig az ember felemelése volt arra a szintre, melyre a Teremtő helyezte teremtményét, aki arra hivatott, hogy részesüljön az isteni természetben. A szentek közösségében ezért most már nemcsak tiszteljük XXIII. Jánost és II. János Pált, hanem mint üdvözült személyektől támogató imát is kérhetünk tőlük, hogy az üdvösség, mely Jézus Krisztusban jött el, minden embernek osztályrésze legyen.
a szerző az MKPK Ökumenikus Bizottságának
tagja
